A nagy élelmiszer cégek elhizlalnak minket

 

A dohányzás okozta elhalálozások számának katasztrofális megemelkedését nem csupán az olcsó cigaretta tömeggyártásának és intenzív reklámozásának köszönhettük. A dohányipari cégek tudatosan törekedtek rá, hogy még kívánatosabbá tegyék termékeiket: a dohányleveleket nikotinnal és olyan adalékokkal permetezték be, amilyen az ammónia, hogy még erősebb nikotinlöketet biztosítsanak a dohányosoknak. Az élelmiszercégek pedig ízmérnököket fogadnak fel hasonló megfontolásból - hogy minél vonzóbbá tegyék a termékeiket. Ételválasztásunk legfontosabb tényezője az íz. A cégek a só, a cukor és a zsír hármas viszonyítási pontjából kiindulva alkotják meg „ellenállhatatlanul ínycsiklandozó” finomságaikat, hogy impulzív vásárlásokra és kényszeres fogyasztásra csábítsák az embereket. Szándékosan úgy tervezik meg az ételeket, hogy bizonyos evolúciós ösztönreakciókat váltsanak ki bennünk, és lerombolják azokat a biológiai gátakat, amelyek segítenek észszerű határok közé szorítani a fogyasztást. A nagy élelmiszercégek nagy üzletet csinálnak. Egyedül a feldolgozott élelmiszerek iparának képviselői több mint 2 billió dollárt vágnak zsebre évente. Ez módot ad nekik rá, hogy ne csupán az ízérzékelésünket manipulálják, hanem  a közpolitikát és a tudományos kutatásokat is. Az élelmiszer-, szesz- és dohányipar ugyanazt az ízetlen taktikát választotta: elgáncsolták az egészségügyi rendeleteket, szakmai szervezeteket vontak érdekkörükbe, kirakatszervezeteket hoztak létre, és elferdítették a tudományos tényeket. Nem szabad meglepődnünk rajta, hogy a különböző iparágak közös forgatókönyv szerint haladnak előre, hiszen számtalan szállal fonódnak egymáshoz - volt idő például, amikor a Kraft élelmiszervállalat és a Miller Brewing sörgyár egyaránt a Philip Morris cigaretta-mamutcég tulajdonában állt.

2009-ben az élelmiszeripar több mint 50 millió dollárt költött 350 személy felvételére, akik lobbiztak nekik a törvényhozásnál. Ezek az emberek zömében olyan bennfentesek voltak, akik volt szövetségi tisztviselőként szabadon járhattak át az ipar és a szabályozó testületek közötti forgóajtón. Egy ideig a rendszeren belülről mozdították elő a vállalati érdekeket, majd „közszolgálatuk” leteltével köpönyeget fordítottak, és lobbizóként zsíros és kényelmes állásokban terpeszkedtek el. A rákövetkező évben az élelmiszeripar új  eszközt kapott a kezébe, mellyel ellenállhatatlan csalit lógathatott a fogyasztók elé. 2010. január 21-én a Legfelsőbb Bíróság a 5~á Citizens United rendelettel engedélyezte a részvénytársaságoknak, hogy korlátozás nélkül költhessenek a hirdetési kampányaikra, és ezzel mindenkit eltiporjanak, aki az útjukba merészel állni. Nem csoda, hogy választott tisztségviselőink oly egyöntetűen visszakoztak a küzdelemtől, és kiszolgáltattak minket a nagy élelmiszercégek önös manipulációinak. És hasonló mechanizmusok működnek világszerte. A közegészségügyi szakma lagymatag érdekérvényesítési felhívásai elkeseredett ellenállásba ütköznek bármely jelentékenyebb változtatás kapcsán, s a nagyszabású nemzetközi kereskedelmi megállapodásokkal és külföldi befektetési ügyletekkel az élelmiszeripar nyereségességének elvét kőbe vésett parancsolatként foglalják bele az ország törvényeibe. A kereskedelem korrumpáló befolyása még az orvosi szövetségekben is érvényesül. Az Amerikai Háziorvosok Akadémiája (American Academy of Family Physicians) a hajdani „Az Ön orvosa is ezt írná elő” cigarettareklámokhoz kísértetiesen emlékeztető stílusban milliókat fogadott el a Coca-Cola Companytól, részben azért, hogy „fogyasztói felvilágosító tartalmakat dolgozzanak ki a szénsavas üdítők és édesítőszerek tárgyában.” Amikor pedig az Amerikai Gyermekorvosok Akadémiáját kérdőre vonták, hogy miért karolta fel a Coke-ak és a gyártó cég „felbecsülhetetlenül értékes gyermek-egészségügyi elkötelezettségének” az ügyét, az akadémia egyik alelnökhelyettese úgy próbálta elcsitítani a tiltakozást, hogy kifejtette, ez a szövetség korántsem példa nélkül álló: Az Amerikai Gyermekorvosok Társasága (American Academy of Pediatrics) a korábbiakban egy ideig hasonló kapcsolatban állt a Pepsivel és a McDonald’sszel. A harcvonalban hamis érdekvédő „Astroturf” gerillamarketing-csoportokat használnak fel  a nagyvállalati üzenetek elleplezésére. Az emlékezetes „Ne hagyjuk a kormányt a nyakunkra ülni” (Get Government Off Our Back, GGOOB) mozgalom példáján okulva, melyet R. J. Reynolds indított el, hogy harcba szálljon a dohányzás törvényi szabályozása ellen, az Americans Against Food Taxes (Amerikaiak az Élelmiszeradók Ellen) kirakatszervezet fellépését is méltán nevezhetjük az élelmiszeripar haszonelvű kezdeményezésének. A kirakatszervezet vonzereje elég volt hozzá, hogy egyesítsen két elkeseredetten vetekedő nagyvállalati riválist, a Cukorszövetséget és a Kukoricafinomítók Szövetségét, akik mellé hamarosan felsorakozott az Amerikai Üdítőital­ gyártók Szövetsége és a Nemzeti Édességgyártók Szövetsége is, hogy együtt létrehozzák az Amerikaiak a Szabad Élelmiszer- és Italválasztásért érdekcsoportot.

A dohányipar egy újabb kipróbált és bevált taktikájának szellemében a cégek a Coca-Cola Globális Energia­ egyensúly Hálózatához hasonló kirakatszervezeteket vetik be, hogy elnyomják a tudóstársadalom hangját, kényük- kedvük szerint eltorzítva vagy szőnyeg  alá  söpörve  minden olyan tudományos eredményt, ami  nem illeszkedik a nagyvállalati célkitűzésekhez. A transzzsírok históriája csupán egy a számos példa közül. Az élelmiszergyártók régóta tagadják, hogy a transzzsírok fogyasztása összefügg bizonyos betegségekkel, ráadásul tevékenyen közreműködnek a kutatások  korlátozásában, és módszeresen hiteltelenítik a megszületett  eredményeket. Egy bizonyos becslés szerint a transzzsírokban, telített zsírokban, sóban és cukorban gazdag élelmiszerek okozta halálozások száma világszerte 14 millióra tehető. Minden áldott évben. Földünk országai „nem azért képtelenek megállítani az elhízás árhullámát, mert a fogyasztóknak kevés az akaratereje - nyilatkozta az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization, WHO) főigazgatónője -, hanem mert hiányzik a politikai akarat, hogy szembeszálljunk a hatalmas élelmiszer- és üdítőital­ gyártó cégekkel”. A szervezet vezetője a következő szavakkal zárta „Elhízás és cukorbetegség: A  lassan közelgő katasztrófa” című nyitóbeszédét a Nemzeti Orvostudományi Akadémia konferenciáján: „A lakosság érdekeit végre a nagyvállalati érdekeltségek elé kell helyeznünk.”

Ha nekiveselkedünk, hogy felderítsük az elhízás járványának alapvető okait, egyfajta mesterségesen koholt zűrzavarba botlunk. Mérvadó tanulmányok szerzői bizonygatják, hogy az okok „rendkívül összetettek” és „rendkívül bajosan kibogozhatok”. Ám a vonatkozó szakirodalom gondos áttanulmányozása után számomra teljesen egyértelmű, hogy mi a rejtély kulcsa. Az ételünk. A homálykeltésre irányuló kísérletek - melyek keretében tarthatatlan magyarázatok sorával hozakodnak elő az ülő életformától az önfegyelem hiányáig - egyértelműen a gyártók és forgalmazók érdekeit szolgálják, háttérbe szorítva a népesség egészségét és az igazságot. Amikor a Nemzeti Vendéglátóipari Szövetség elnökét megkérdezték az éttermeknek az elhízás járványában játszott szerepéről, az illető így felelt: „Pusztán mert ismerjük az elektromosságot, az embernek még nem kell villamosszékbe ülnie.” Na igen, csakhogy az élelmiszeripar számos szegmense lényegében mást sem tesz, mint elektródákkal sokkolja és kábítja agyunk jutalomközpontjait, hogy aláássa önuralmunkat. A feldolgozás és csomagolás technikájának fejlődése az állami irányelvekkel és azokkal a segélyekkel kombinálva, amelyek olcsó alapanyagokkal látták el az „élelmiszeripari komplexumot”, a fogyasztásra kész, mikrózható ételek és italok csömörkeltő bőségét eredményezte. A türelmetlen befektetők lecsillapítása végett a marketing egyre tolakodóbbá és meggyőzőbbé vált. Mindeme tényezők összejátszottak annak érdekében, hogy akadálytalan hozzáférést biztosítsanak a bőséges, ínycsiklandozó, olcsó és magas kalóriatartalmú ételek tömegéhez, melyeket gyakran tudatosan úgy fejlesztettek ki, hogy a hozzáadott vegyi anyagok révén túlstimulálóan édesek vagy ízletesek legyenek, ám csak kismértékben csökkentsék az étvágyat. Miközben mindnyájan egyre mélyebbre merülünk a kalóriák futóhomokjába, egyre több lelkierőt követel, hogy az árral szemben úszva ellenálljunk a szakadatlan reklámözönnek, és a karnyújtásnyira önmagukat kellető csemegék napi huszonnégy órában csábító kavalkádjának.

Manapság oly sok élelmiszer árasztja el a piacot, hogy az ételek jó része a kukában végzi. A kidobott élelmiszerek aránya az 1970-es évek óta erőteljesen, mintegy 50 százalékkal növekedett. Persze a szemétkajákat valóban érdemesebb inkább a szeméttelepre küldenünk, semmint a gyomrunkba pakolni. És ezeknek az olcsó, hizlaló ételeknek a gyártói az emberi élettartam fölébe helyezik az eltarthatóság időtartamát. Ám a halottak nem esznek. Nem az volna hát az élelmiszeripari cégek érdeke, hogy megőrizzék a fogyasztóik egészségét? Az ehhez hasonló kérdések lerántják a leplet a rendszer egy alapvető téveszméjéről. A nyilvánosan működő részvénytársaság elsődleges felelőssége, hogy nyereséget termeljen a befektetőknek. Elég belegondolnunk a ténybe, hogy a dohányipar olyan termékeket állít elő, amelyek minden második törzsvásárlójukat megölikl Itt tehát nem a vevők, hanem egyes-egyedül a részvényesek elégedettségéről van szó. A vevő a második helyre szorul. hogyan a súlygyarapodás tökéletesen természetes reakció lehet az egyre kalóriadúsabb élelmiszer­ környezetre, éppúgy a kormányok és a cégek is normálisan reagálnak rendszerünk politikai és gazdasági realitásaira. El tudsz képzelni olyan iparágat, amely abból profitál, ha az emberek kevesebbet esznek? „Hát a mezőgazdaság, az élelmiszeripar, a vendéglátóipar, a fogyókúra-üzletág és a gyógyszeripar egészen biztosan nem ilyen” - írta Marion Nestle professzor emeritus a Science egy vezércikkében, amikor a New York-i Egyetem táplálkozástudományi tanszékének vezetőjeként tevékenykedett. „Ha az emberek többet esznek, ezek az iparágak felvirágoznak, és ezért lobbisták légióit fogadják fel, hogy lebeszéljék a kormányokat bármiféle érdemi intézkedésről.” Ha a problémát részben az olcsó és ízletes, könnyen hozzáférhető kalóriák okozzák, a megoldást vajon a drága, cseppet sem étvágygerjesztő és nehezen beszerezhető élelmiszerek jelentik? Vagy mégis van rá mód, hogy két legyet üssünk egy csapásra, s olyan könnyű, egészséges, ízletes és laktató ételeket fogyasszunk, amelyek segítenek súlyfeleslegünk leadásában?