Egészséges élet

  Az egyik legjelentősebb étrendi különbség őseink világa és a miénk között az, hogy manapság temérdek rostmentes feldolgozott szénhidrátot - vagyis cukrot és keményítőt - fogyasztunk. Márpedig a szénhidrátok testünkre gyakorolt hatása nagymértékben függ a forrásuktól. A vesebab és a bab alakú zselécukor egyaránt gazdag szénhidrátban, ám míg az előbbi egészséges, a másik kifejezetten egészségtelen. A kenyér ugyanazokból az összetevőkből áll, mint a tészta, mégis közel kétszer olyan magasra emeli a vércukorszintünket, és csaknem háromszor annyi inzulin kiválasztását idézi elő, mint ugyanakkora kalóriaértékű nokedli. Éspedig azért, mert a kenyér teli van apró buborékokkal, ami miatt az emésztőenzimek gyorsabban nagyobb felülethez férhetnek hozzá, és hamarabb bonthatják le a keményítőt cukrokká, mint a tömörebb nokedli esetében. Az enzimek a sűrűbb állagú tésztában bajosabban tudnak előrehatolni, ami csökkenti az  emésztés sebességét. Odahaza is elvégezhetsz egy kísérletet mindezek bizony

  A rostokhoz hasonlóan a víz is anélkül növeli ételeink térfogatát, hogy kalóriatartalmukat fokozná. A nyers és az aszalt szilva gyakorlatilag egy és ugyanaz - épp csak az előbbi duzzad a víztől. Az ember minden további nélkül elrágcsál egy maroknyi aszalt szilvát, ám a nyers gyümölcsből ez egy teljes tálnyi mennyiséget jelentene. Egy közismert kísérletben hétköznapi élelmiszerek tucatjait értékelték annak alapján, hogy hány órára képesek elcsitítani az alanyok étvágyát, és a tartós jóllakottságérzetet általánosságban leginkább előrejelző sajátosság a víztartalom volt. A szőlőben például kevesebb a rost, mint a banánban, mégis jóval laktatóbbnak bizonyult - részben talán a magasabb víztartalma miatt. Az alma és a narancs, melyekben még több a víz, a banánt és a szőlőt egyaránt kenterbe veri, ám a kutatók akár kétszer annyit is adtak belőlük az alanyoknak, hogy a bevitt táplálékok kalóriaértéke megegyezzen. Tehát lényegében megállapították, hogy négy narancs laktatóbb, mint két banán,

  A növényekből kivont vagy épp laborban előállított rostanyag tökéletesen alkalmas rá, hogy egy kísérletben a teljes értékű növényi élelmiszerek többi alkotóelemétől elkülönítve bizonyítsuk be a rostok hatékonyságát, ám ha a maguk természetes formájában, érintetlen növényi táplálékban fogyasztod el ezeket az étrendi összetevőket, még erőteljesebb jótékony hatást gyakorolhatnak szervezetedre. A tekintélyes Annals of Internál Medicine szaklapban Single Component Versus Multicomponent Dietary Goals... (Egyelemű kontra sokrétű étrendi célkitűzések...) címmel megjelent egy tanulmány egy vizsgálatról, melynek résztvevőit véletlenszerűen két csoportra osztották, hogy a továbbiakban különböző fogyókúrás étrendeket kövessenek: Az egyik csoport tagjainak szervezetébe csupán napi 30 gramm rostot vittek be, ami nagyjából az ajánlott minimumértéknek felel meg, a másik csoportba sorolt alanyok viszont az Amerikai Kardiológiai Társaság (American Heart Association) által javasolt jóval összetettebb s

  A rövid láncú zsírsavak serkentik továbbá a leptin termelését, mely hormont a zsírsejtjeink választják ki,  hogy közöljék az agyunkkal, ideje megreguláznia az étvágyunkat. A leptin anorektikus hormon -  azért nevezzük így, mert étvágy- és testsúlycsökkenést idéz elő, ám csak hosszú távon. A leptinszintünk, a testzsírtérfogatunk gyarapodásával lassan, fokozatosan emelkedik. Akadnak azonban  olyan anorektikus hormonok is, melyek sokkal gyorsabban éreztetik hatásukat, és gyakorlatilag étkezésről étkezésre elküldik az agynak jelzéseiket. E rövid távú étvágycsökkentők közül kettő a PYY és a GLP-1, melyeket egyaránt a vastagbelünk nyálkahártyájában található speciális L-sejtek választanak ki, éspedig jókora mennyiségben. Most pedig találd ki, hogy milyen receptorok borítják az L-sejtek felszínét! Úgy bizony, szabad zsírsavreceptorok. Cseppentsünk rövid láncú zsírsavakat az L-sejtekre, és máris vadul elkezdik kiválasztani a PYY-t és a GLP-l-et. A kísérletet egyaránt elvégezhetjük egy Petri-

  A Food Fibre as an Obstacle to Energy Intake (Étrendi rost mint az energiabevitel akadálya) című tanulmány frappánsan összefoglalta mindazt, amit jómagam csak a rostdús táplálkozás kalóriabevitel-csökkentő négy K-jának nevezek. E tényezők nevezetesen a következők: kalóriahígítás az étel térfogatának növelésével, a gyomor kitágítása a felszívott folyadék révén, a zselés pép késleltetett kiürülése a gyomorból, valamint a kalóriák egy részének kipakolása az emésztőrendszer túlsó végén, ami a makrotápanyagok, többek között a szénhidrátok és a zsír gátolt felszívódásának köszönhető. Ez a négy „K” együttesen vált ki egy ötödik jelenséget, mely csípőbélfék néven ismeretes. A csípőbél avagy ileum a vékonybél utolsó szakasza, mielőtt a vastagbélbe torkollna. Amikor testünk megemésztetlen kalóriák jelenlétét észleli bélrendszerünk eme alsó traktusában, behúzza a féket, és étvágyunkat megregulázva elveszi kedvünket a további táplálékfelvételtől. Ez kísérletileg igazolható.  Ha levezetünk egy 2,

  Korábban egyszerűen tápanyag- és energiaforrásként tekintettünk az ételre, ma azonban már tudjuk, hogy az elfogyasztott táplálék olyan alkotóelemeket is tartalmaz, melyek jelzőmolekulákként működve testünk specifikus receptoraihoz kötődhetnek, és a gyógyszerhatóanyagokhoz hasonló hatásokat kiváltva többek között anyagcsere­ szabályozó szerepet játszhatnak. Érdekes módon táplálékunk egyik legintenzívebb hatású összetevője éppen az az anyag, amit sokáig a legsemlegesebb étrendi alkotóelemnek tartottunk: a rost. Igazság szerint az egyik leghasznosabb fogyókúrás tanács az lehet, hogy igyekezzünk minél rostdúsabban táplálkozni. Pedig a rostok első pillantásra, nos, olyan uncsinak tűnnek. Hiszen fel sem szívódnak a szervezetbe; egyszerűen csak felgyűlnek a belekben, és a székletünket szaporítják. Persze ezzel cseppet sem akarom lekicsinyelni a rendszeres bélmozgás jelentőségét. Ha a felnőtt lakosságnak csak a fele elfogyasztana naponta plusz 3 gramm rostot - ami egy negyed bögrényi babban

  2015-ben, amikor a húst hivatalosan is „ismert” vagy „valószínűsíthető” rákkeltő élelmiszerré nyilvánították attól függően, hogy feldolgozott vagy feldolgozatlan formában fogyasztjuk, a szennyező vegyületek helyett inkább azok az anyagok álltak a figyelem középpontjában, amelyek a főzés, pácolás vagy füstölés során keletkeznek. Ennek fényében mindenesetre érdemes követnünk az ajánlást, miszerint a hőkezelés során ne lépjük túl a 127 °C- t, s ekként ne süssük a húst sem serpenyőben, sem  sütőben, illetve kerüljünk minden olyan elkészítési módot, melynek során kéreg képződik rajta, s inkább főzéssel vagy mikrohullámmal hőkezeljük, hogy a külseje „halvány és puha” maradjon. Már az is veszéllyel jár, ha az ember pusztán részt vesz egy kerti grülsütésen, mivel kutatások tanúsága szerint a könnyű öltözék elégtelen  védelmet  nyújt a bőrön át felszívódó légnemű rákkeltő anyagok  ellen. A policiklikus aromás szénhidrogének (PASZ) az égés melléktermékeinek egy csoportját alkotják, mely megtal

 Az elképzelés, miszerint obezogén, vagyis elhízást elősegítő környezeti szennyezéseknek  vagyunk  kitéve,  egy alternatív gyógyászati folyóirat 2002-es számában napvilágot látott spekulációból egyetlen évtized leforgása alatt plauzibilis tudományos elméletté szilárdult. Pedig a vélelem kezdetben igencsak ingatag lábakon állt: szószólói rámutattak például, hogy a közelmúlt országos felmérései szerint a testsúlyunk mintha gyorsabb ütemben gyarapodna annál, amit a saját bevallásunk szerint elfogyasztott kalóriák indokolnak. Következésképpen, folytatódott az érvelés, valamely külső hatás is ludas lehet  a kalória-egyensúlyunk felborulásában.  Persze  köztudottan bajos dolog hiteles kalóriabeviteli adatokhoz jutni a megkérdezettek visszaemlékezésein alapuló felmérésekkel, különösen túlsúlyos egyéneknél, akik beszámolóikban hajlamosak letagadni a valóban elfogyasztott ételmennyiség egy részét. Elméleti szempontból mindenesetre a hízásra hajlamosító szennyezőanyagok koncepciója korántsem tűn