Mindenesetre a szennyezőanyagok közrehatására utal az a tény is, hogy a házi kedvenceink szintén egyre jobban elhájasodnak. Márpedig Bodri manapság sem nyakai több szénsavas üdítőt. Persze minél többet punnyadunk kedvenc tévésorozataink ismétléseit bámulva, annál ritkábban visszük le sétálni a kutyát, de mi a helyzet a macskákkal? Nem lehetséges, hogy egyszerűen csak túl sok jó falattal tömjük őket - ahogyan a tulajdon gyermekeinket is? Ez egyszerűbb magyarázatnak tűnik annál az elképzelésnél, miszerint elhízást okozó vegyi anyagok halmozódnak fel az emberek és kis kedvenceik által fogyasztott táplálékokban. Ám nem csupán a cicáinkról és csemetéinkről van szó. 2011-ben egy figyelemre méltó értekezés látott napvilágot Canaries in the Coal Mine: A Cross-Species Analysis of the Plurality of Obesity Epidemics (Kanárik a szénbányában: Az általános elhízásjárvány több fajra kiterjedő elemzése) címmel. A tanulmányhoz több mint 24 ezer állatot vizsgáltak 24 különböző populációból, köztük vadállatokat, kísérleti állatokat, illetve városi és falusi élőhelyen tenyésző patkányokat. A kutatók megállapították, hogy nem csupán a dédelgetett házi kedvencek között, hanem valamennyi populációnál „jelentős és hosszú távú” gyarapodás mutatkozik az állatok testsúlyában. Mindnyájan hízunk tehát. Márpedig annak esélye, hogy a vizsgált populációk mindegyikének puszta véletlenségből gyarapodik a súlya, nagyjából 8 millió az egyhez. E bizonyíték fényében bajosan tulajdoníthatjuk kollektív súlyproblémánkat kizárólag olyan tényezőknek, mint a tornaórák számának csökkenése, a videojátékok elterjedése, vagy épp a szemétkaják térhódítása. Még a csecsemőink is súlyosabbak. Az utóbbi időben riasztóan megemelkedett az elhízási arányszám a két év alatti gyermekek körében. És aligha érvelhetünk azzal, hogy napjaink félévesei többet esznek vagy kevesebbet mozognak, mint a korábbi nemzedékek ilyen idős tagjai tették. Az effajta adatok csigázták fel a tudósok érdeklődését, akik belevetették magukat az elhízásra hajlamosító vegyszerek kutatásába, és a jelen pillanatig húsz különböző vélelmezett obezogén anyagot találtak. Ezek közül a legalaposabban tanulmányozott vegyületcsoport az organotinoknak nevezett ónalapú gombaölő szereké.
Az organotinokat többek között „elszennyeződésgátló” festékbevonatként alkalmazták a hajók törzsének külső felületén és más víz alatti szerkezeteken, például a haltenyésztő telepek tartályain és az olaj fúrótornyokon, hogy megelőzzék a kacsakagylók megtapadását. Ám mihelyt a vegyület szélesebb körben is telterjedt, a tudósok felfigyeltek rá, hogy a nőstény tengeri csigák kezdenek péniszt növeszteni. Az organotinok használatát végül hormonzavar-előidéző hatásuk miatt 2008-ban betütották a tengerekben. Ám ezek a vegyületek nem csupán a hormonokat keverik meg, hanem aktiválják a peroxiszóma proliferátor-aktivált receptor-gammát (röviden PPAR-y), az adipogenezisnek, vagyis az új zsírsejtek (adipociták) képződési folyamatának legfőbb szabályozóját. Mihelyt aktiválódik, a PPAR-y kötőszövet-őssejteket toboroz, hogy új zsírsejtekké alakítsa őket, ráadásul stimuláló hatásának köszönhetően még jobban fel is duzzaszthatja e sejteket. Magyarán ha érintkezésbe kerülünk e vegyülettel, testünk több és nagyobb zsírsejteket termel, ha pedig a magzat az anyaméhben van kitéve a PPAR-y hatásának, valószínűleg egész további életét megnövekedett számú zsírsejttel éli le.
Mire a fiatal felnőttkorba lépünk, a testünkben összesen megtalálható zsírsejtek száma nagyjából állandósul. Ha hízunk vagy fogyunk, javarészt csak a már meglévő zsírsejtjeink mérete növekszik vagy csökken. Tehát amennyiben eleve magasabb zsírsejtszámmal indulunk neki az életnek, könnyebben szedjük fel magunkra a kilókat, nehezebben adjuk le őket, és az elért súlycsökkenést is bajosabban tudjuk megtartani.
Ráadásul minden egyes zsírsejt, mely a testünkben képződik, potenciálisan egy csont-, porc- vagy izomsejttel rövidít meg minket. A PPAR-y által zsírsejtté alakított kötőszövetőssejtek máskülönben az említett sejtek bármelyikévé fejlődhettek volna, úgyhogy a PPAR-y túlzott aktivitása adott esetben nem csupán az elhízásra, de a csontritkulásra is hajlamosíthat minket. Az oszteoporózisos csont emmentáliéra emlékeztető lyukacsait gyakorta zsírszövet tölti ki. Talán épp ez az oka, hogy a PPAR-y-t aktiváló diabéteszgyógyszer, a roziglitazon (melyet Avandia terméknév alatt forgalmaznak) nem csupán súlygyarapodást okoz mellékhatásként, hanem a csonttörés kockázatát is növeli. De hogyan kerülhetnek a szervezetünkbe a PPAR-y-t aktiváló organotinvegyületek? Főként a táplálékunkkal, különösképpen a halakkal és a tenger gyümölcseivel. Jóllehet az organotinok hajókon és egyéb vízi járműveken való alkalmazását évekkel ezelőtt betiltották, a hajózási útvonalak környékén továbbra is megtalálhatók, és a halfilékben mérhető koncentrációjuk nem sokkal marad el a tilalom előtt világszerte megállapított értékektől. Egyes halfajták rosszabbak az átlagnál. Az organotinok legmagasabb szintjét az óriás laposhalban, a kardhalban, illetve a konzerv tonhalban mérték, az Egyesült Államok piacon vásárolt tengerihal-mintáinak vizsgálatából pedig kiderült, hogy a tenyésztett halnak nagyobb az organotintartalma, mint a tengerből fogottnak. S hogy elég nagy-e a szennyezettség mértéke ahhoz, hogy aggodalmakra adjon okot? A kutatók a világ több országára vonatkozóan kiszámították egy gyakori organotin, a tributiltin „tolerálható átlagos maradványszintjét” a tengeriélelmiszer-termékekben, az átlagos felnőtt táplálkozási mintázatából kiindulva. Az Egyesült Államokban a 84 tengeriélelmiszer-mintából 7 termék, vagyis nagyjából 8 százalék haladta meg ezt a szintet. Ne feledjük, hogy a határértéket az átlagos felnőtt fogyasztóra kalkulálták, vagyis a százalékos arány magasabb volna gyermekeknél, illetve azoknál a felnőtteknél, akik több tengeri terméket fogyasztanak. Japánban például a minták 30 százaléka haladta meg a tolerálható átlagos tributiltin-adagot, ám nem azért, mintha az ottani halak szennyezettebbek volnának, hanem mert a japánok több halat és egyéb tengeri táplálékot fogyasztanak.
A makacs szennyezőanyagok elborították a világot, és napjainkra már az Északi-sarkvidéken is megtalálhatók, több ezer kilométernyire minden ismert forrástól. Szerencsére a 2004-es stockholmi egyezmény óta sok szennyező vegyület szigorú szabályozás alá került, ám sajnálatos módon továbbra is számos olyan hormonzavart előidéző vegyszer akad, amelyeket alul- vagy egyáltalán nem szabályoznak. A DDT nevű betiltott rovarirtó szer, mely mára főként a hústermékekben, különösen a halakban található meg, „vélelmezett” emberi obezogén, amely évente sok ezer gyermek elhízásáért lehet felelős. Mindeközben a műanyaggyártáshoz használt biszfenol A (BPA) nevű vegyszernek valószínűsíthetően több tízezer gyermekkori elhízás tulajdonítható. A BPA-t több mint egy évszázaddal ezelőtt fejlesztették ki mesterséges ösztrogénként. Ám az ipar csak az 1950-es években fedezte fel, hogy a vegyületet polikarbonát műanyagok előállításához is felhasználhatják. Noha régóta köztudott volt, hogy a BPA kihat az emberi hormonháztartásra, rohamos gyorsasággal vált az egyik legszélesebb körben felhasznált vegyszerré világszerte. Jelenleg a biszfenol a legnagyobb mennyiségben termelt vegyi anyagok közé tartozik, melyből évente csaknem 3 millió tonnát állítanak elő globálisan.
Laboratóriumi kísérletek során kimutatták, hogy a BPA felgyorsítja az új zsírsejtek képződését, és fokozza bennük a zsír felhalmozódását, ám e folyamatokat az ember vérkeringésében mérhető koncentráció több ezerszeresénél figyelték meg. Jóllehet egy országos felmérés során tesztelt amerikaiak több mint 90 százalékának a vérében kimutatták a BPA-t, a vegyület koncentrációja mindössze 10 nM (nanomol) körüli volt. E korai kísérletekben ezzel szemben 25-28 ezer nM koncentrációnál vizsgálták a vegyületet. Régóta tisztában vagyunk vele, hogy a hormonális hatások az alacsony környezeti értékek szintjén is mutatkoznak, ám azt csak a közelmúltban fedezték fel - részint hasi műtéteken átesett gyermekek és felnőttek zsírszövetmintáinak vizsgálatával hogy a BPA elenyészően csekély, 1 nanomolnyi koncentrációja a zsírsejtképződést szintúgy befolyásolhatja. A biszfenol A még azután is képes fokozni az adipogenezist, a zsírsejttermelés folyamatát, hogy a máj
átdolgozta - ami hormonális hatásaitól megfosztja. A BPA-kitettség az élet valamennyi szakaszában korrelációt mutat a megnövekedett testsúllyal, s a népességvizsgálatok az Egyesült Államokban, Kanadában, Kínában és Dél-Koreában egyaránt összefüggést mutattak ki a vegyület koncentrációja és a mért testzsírértékek között. Az általános elhízást vizsgáló hét BPA-tanulmány közül hat, a hasi elhízás tárgyában készített öt tanulmány közül pedig mind az öt kimutatta a kapcsolatot. Ha e vizsgálatok eredményeit összegezzük, megállapíthatjuk, hogy a legmagasabb BPA-szintű egyéneknek 67 százalékkal nagyobb esélyük van az elhízásra azokhoz képest, akiknél a legalacsonyabb értékeket mérték. Ezenfelül férfiaknál a BPA koncentrációja a kisebb zsírmentes testtömeggel is összefüggésbe hozható. Azoknak az egyéneknek, akik a vizeletből kimutatható BPA-szint tekintetében a legfelső 25 százalékhoz tartoznak, átlagosan mintegy másfél küóval csekélyebb a zsírmentes testtömegük, ami azt sugallja, hogy a vegyület az izomszövetre is negatív hatást gyakorolhat. (A magasabb BPA-szintet a hanyatló férfi nemi működéssel is kapcsolatba hozták, ám ez már egy másik könyv témája.)
De hogyan kerülhetjük el a biszfenol A-t? Egy csekély mennyiséggel a hőérzékeny papírok révén is érintkezésbe kerülünk, például amikor megfogjuk a pénztári blokkot és a kinyomtatott jegyeket, különösen, ha a kezünk kézkrémtől zsíros vagy kézmosástól nedves. Ám a BPA 90 százalékát a táplálékunkkal visszük be a szervezetünkbe. Hogy ezt honnan tudjuk? Nos, ha az ember pár napig böjtöl, a BPA-szintje nem kevesebb mint a tizedére csökken. Persze a böjtölés nem igazán fenntartható gyakorlat. A kutatók meggyőzték az egyik kísérletben részt vevő családokat, hogy tegyenek próbát a „friss élelem hadművelettel”, melynek ideje alatt teljesen elhagyják a feldolgozott és konzervélelmiszereket. (Hogy mi a baj a konzerwel? Sajnálatos módon a legtöbb konzervdoboz belsejét BPA-t tartalmazó epoxigyanta védőréteggel vonják be, mert ez dobozonként mintegy 2 centtel olcsóbb, mintha BPA-mentes anyagot használnának.) Ennek eredményeképpen a legmagasabb BPA-szintek három nap leforgása alatt 76 százalékkal estek vissza. E kísérletet úgy is lefolytatták, hogy a résztvevők napi étrendjét egy adag konzervlevéssél egészítették ki. Miután a kísérleti alanyok 5 napon át ették a konzervlevest, a csakis friss összetevőkből készült levest fogyasztókhoz képest a BPA szintje 1000 százalékkal emelkedett meg a vizeletükben. Az eredmény még riasztóbbnak bizonyult volna, ha sűrített leveskonzervet használnak a kísérlethez, ugyanis ez további 85 százalékkal több BPA-t tartalmaz, mint a konyhakész konzervleves. Egyébként a legmagasabb biszfenol A-szintet a konzerv zöldbabban és tonhalban mérték. Az Egyesült Államokban csupán egyetlen friss élelmiszerben, éspedig a szeletelt pulykahúsban találtak BPA-szennyezést. Megszívlelendő jó tanács: Pontosan a konzervek BPA- tartalma miatt hangsúlyozom ki a Receptek, hogy sokáig élj című szakácskönyvben, hogy mindig üveges, aszeptikus csomagolású (Tetra Pák) vagy BPA-mentes dobozba zárt bab- és paradicsomtermékeket vásárolj. Az Edén Foods például forgalmaz egy BPA-mentes babkonzervcsaládot. De a „magad főzted, most eddig is meg!" elvet is követheted: ha saját kezűleg készíted el a babod, jobb lesz az állaga, ráadásul olcsóbban kijössz. Én legszívesebben elektromos kuktát használok e célra. A súlygyarapodással összefüggésben álló műanyagipari vegyületek újabb csoportját képezik a ftalátok. Egy elhízásszakértőkből álló európai konszenzusfórum 40-69 százalékra becsülte annak valószínűségét, hogy a ftalátszennyezés évente több mint 50 ezer esetben okoz elhízást idősebb nőknél. Mivel a böjtölés ideje alatt a ftalátszint hamar leesik, a kutatók figyelme az étrendi forrásokra terelődött, a vegetáriánus diétára váltó egyéneknél tapasztalható jelentős csökkenés pedig újabb nyomravezető jelzéssel szolgált arra nézve, mely élelmiszer-kategóriákat érdemes megvizsgálniuk. És valóban, egyes hústermékekben (különösen a baromfiban), a zsiradékokban és bizonyos tejtermékekben mérhető rendszeresen magas ftalátkoncentráció. A tény, miszerint a tojásfogyasztás is összefüggésbe hozható a megemelkedett ftalátszinttel, határozottan valószínűsíti, hogy a csirkék maguk is szennyezetté válnak már azelőtt, hogy műanyag fóliába csomagolnák őket eladásra. A tejtermékek ftaláttartalma viszont a fejőgépek műanyagcsöveiből eredhet, mivel a kézzel fejt tejben csupán tizedakkora értékek mérhetők. A hús- és tejtermékalapú étrendekben sok esetben akár a Környezetvédelmi Hivatal (Environmental Protection Agency) által meghatározott napi italát biztonsági határérték négyszerese is megtalálható.
Ezért olyan nehéz következtetéseket levonni a szennyezőanyagok és az elhízás kapcsolatát elemző népességvizsgálatokból. A magas ftalátszint olykor egyszerűen csak annyit jelent, hogy az illető sok sült csirkét eszik, a magas BPA-érték pedig azt jelezheti, hogy imádja a vagdalthúskonzervet. Ahogyan a műanyaggyártáshoz használt vegyszerek jelentős koncentrációja utalhat a friss élelmiszerekben szegény étrendre, éppúgy a magas DDT-szint azoknak az élelmiszereknek a fokozott fogyasztását jelezheti, melyek az Endokrinológiai Társaság (Endocrine Society) szerint a legnagyobb mennyiséget tartalmazzák e vegyületből, úgymint „a vörös húsok, a hal, a baromfi, a tojás, a sajt, a vaj és a tej”. A DDT-hez hasonló szennyezőanyagok jelenléte csupán az egyik potenciális oka annak, hogy az ezeken az élelmiszereken alapuló étrend összefügg az elhízás magasabb kockázatával. Megszívlelendő jó tanács: A BPA és a ftalát anyagcseretermékei az Egyesült Államok felnőtt lakosságának 95 százalékában kimutathatók. Az Egyesült Államokban a csecsemőtápszeres palackok és csőrös poharak gyártásához ugyan már tilos ftalátot használni, ám az egyéb műanyag tárolóedények esetén érdemes figyelni a 3-as és 7-es újrafelhasználási kódszámokat, ezek jelzik ugyanis a valószínűsíthetően magas BPA-tartalmú termékeket. Immár a gyermekjátékok sem tartalmazhatnak az egészségügyi határértéknél több ftalátot, ám a felnőtteknek szánt „játékszerekkel" más a helyzet. A zseléalapú szexuális segédeszközök gyakran rugalmasított vinilalapanyagból készülnek, amely telis-tele van ftaláttal. Ha ragaszkodunk a vízalapú síkosítókhoz, századrészére csökkenthetjük a ftalát bejutásának esélyét a szervezetbe, ám az ilyen felnőttjátékszerek gyakran mégis a célzottal ellentétes eredményt érik el. Azok a nők, akiknek különösen sok ftalát mutatható ki a szervezetében, több mint kétszer akkora eséllyel számolnak be a szexuális érdeklődés hiányáról.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése