A növényekből kivont vagy épp laborban előállított rostanyag tökéletesen alkalmas rá, hogy egy kísérletben a teljes értékű növényi élelmiszerek többi alkotóelemétől elkülönítve bizonyítsuk be a rostok hatékonyságát, ám ha a maguk természetes formájában, érintetlen növényi táplálékban fogyasztod el ezeket az étrendi összetevőket, még erőteljesebb jótékony hatást gyakorolhatnak szervezetedre. A tekintélyes Annals of Internál Medicine szaklapban Single Component Versus Multicomponent Dietary Goals... (Egyelemű kontra sokrétű étrendi célkitűzések...) címmel megjelent egy tanulmány egy vizsgálatról, melynek résztvevőit véletlenszerűen két csoportra osztották, hogy a továbbiakban különböző fogyókúrás étrendeket kövessenek: Az egyik csoport tagjainak szervezetébe csupán napi 30 gramm rostot vittek be, ami nagyjából az ajánlott minimumértéknek felel meg, a másik csoportba sorolt alanyok viszont az Amerikai Kardiológiai Társaság (American Heart Association) által javasolt jóval összetettebb súlycsökkentő programot kezdték követni. Utóbbiaknak tehát a 30 grammos rostfogyasztáson túlmenően körültekintően kikalkulált kalóriabeviteli célokat írtak elő, továbbá rájuk parancsoltak, hogy a vörös húsról váltsanak át a fehérre, mérsékeljék az alkoholfogyasztásukat, tartózkodjanak a cukros üdítőktől, és persze általánosságban is redukálják a cukor- és nátriumbevitelüket. Jóllehet mindkét csoport tagjai elé azonos rostmennyiség elfogyasztását tűzték ki célul, a kizárólag erre összpontosító alanyok végül több mint kétszer annyi plusz rostot vittek be a szervezetükbe, mint a komplex diétát követő társaik, és meglepő módon éppúgy javult az étrendjük. Példának okáért a kizárólag a rostfogyasztásra koncentráló csoport tagjai ugyanolyan mértékben csökkentették a telített zsírok bevitelét, mint a többiek, akiknek ezt kifejezetten előírták. Úgy tűnik tehát, hogy ha sikerül rávennünk az embereket, hogy fogyasszanak több teljes értékű növényi táplálékot, eleve és természetes módon kizárjuk a kevésbé egészséges opciók egy részét. S mivel az étrendjük hasonlóan módosult, a két csoport tagjai nagyjából azonos súlyt adtak le magukról, ami azt sugallja, hogy ha csak egyetlen tanácsot adhatnánk a fogyni kívánóknak, alighanem a rostbevitel növelése volna a befutó. Persze ennek is csak akkor van foganatja, ha valóban megszívlelik. Egy tanulmány szerint az alacsony szénhidráttartalmú diéta jobb eredményeket hoz, mint a „magas rosttartalmú” étrend. De vajon milyen magas is volt ez a bizonyos rosttartalom? Nos, az alanyok szánalmas napi 17,4 grammal kezdték a kúrát. Ez nagyjából megfelel az Egyesült Államok sajnálatosan alacsony átlagának, ám mindössze fele a napi 31,5 grammos ajánlott minimumbevitelnek. Tehát a résztvevők az alacsony szénhidráttartalmú fogyókúra idejére 17,4 gramm rostot kaptak, ami később, amikor a „magas rosttartalmú” étrendre váltottak, felment egészen... 18,6 grammig. Komolyan mondom! Márpedig ezt a legnagyobb jóindulattal sem lehet rostdús diétának nevezni! Mindazonáltal a vizsgálatvezetők szemrebbenés nélkül felhasználták eredményeiket, hogy összegzésképpen kijelentsék, „a korábbiakban alighanem eltúlozták az élelmi rost jótékony testsúlycsökkentő hatásait”.
Az amerikaiaknak nem egészen 3 százaléka éri el az ajánlott minimum napi rostbevitel mennyiségét. A fehérje körül hatalmas hűhót csapunk, pedig a statisztikai adatok ezt aligha indokolják, a rostfogyasztással ellenben épp fordított a helyzet: az amerikai fogyasztók több mint 97 százaléka elegendő fehérjéhez jut, ám több mint 97 százalékuk nem visz be elegendő rostot a szervezetébe. Vagyis szinte mindenki a rostszegény étrend káros hatásait sínyli, pedig csak a szövetségi kormány 1000 kalóriánként 14 grammos soványka ajánlását vesszük alapul, ami napi grammra jön ki a nők, és 38 grammra a férfiak esetében. Ez bizony igencsak távol áll attól a 100 grammtól, melynek elfogyasztására a testünk berendezkedett - ahogyan ezt a jelenkor elszigetelten élő vadászó-gyűjtögető törzseinek étrendje, illetve a koprolittá kövesedett emberi ürülék, mondhatni paleokaki-maradványok elemzése tanúsítja. Az emberi faj történetének hajnala óta eltelt idő 99 százalékában elődeink számára az volt a természetes, hogy folyamatosan rostokban gazdag élelemmel tömjék a hasukat. Az első kézimalmok és az állati vér kiontására alkalmas korai kőeszközök előtt fiziológiánk évmilliókon át hatalmas mennyiségű feldolgozatlan növényi táplálékon fejlődött ki. Ez tehát az a táplálkozási séma, amelyhez a testünk hozzászokott. És egyben ez magyarázza, miért alapozta szervezetünk a testzsír szabályozásának egész bonyolult rendszerét a rövid láncú zsírsavakra, vagyis a rostok mikrobák általi lebontásának melléktermékeire. Hiszen fajunk számára földi létének túlnyomó részében az élelem egyet jelentett a rosttal. Igazság szerint az elhízásjárványt magyarázó egyik elmélet éppen azt taglalja, hogy a testünk étvágyszabályozó mechanizmusai az őseink étrendjének megfelelően fejlődtek ki, és ezért kevéssé hatékonyak manapság. Vagyis jelenleg egy negatív visszacsatolási hurokba kerültünk.
Most pedig vegyük szemügyre az ábra pontjait szép sorban, kezdve a legtetején (1)! Képzeljük el, mi történne, ha olyan táplálékból ennénk túl sokat, aminek a fogyasztására a testünk berendezkedett. Mivel az élelem eredendően egyet jelentett a rosttal, (2) a rostbevitelünk megnövekedne. Testünk észlelné a változást, hiszen (3) a rövid láncú zsírsavak többlete elárasztaná, ami viszont (4) az egész szervezetben aktiválná a szabad zsírsavreceptorokat, közvetlen hatást gyakorolva a zsírsejtjeinkre és agyunkra, s közvetetten (5) serkentve azoknak az anorektikus hormonoknak a kiválasztását, melyek (6) elnyomják az étvágyat. Mivel már nem éreznénk olyan farkaséhesnek magunkat, (7) kevesebb táplálékot vennénk magunkhoz, ami igazán üdvös fejlemény lenne, hiszen - ne feledjük - a probléma éppen az volt, hogy (1) túl sokat ettünk. Eredeti, természetes étrendünkben a táplálék mennyiségének csökkenése szükségképpen a (8) rostbevitel visszaesését eredményezte, amire a testünk nyomban felfigyelt, ugyanis egyszeriben (9) kevesebb jelzést kapott a rövid láncú zsírsavaktól, és (10) a szabad zsírsavreceptorok aktivitása is csökkent, ami annyit jelentett, hogy (10) kevesebb keringett a szervezetben az anorektikus hormonokból, és így (12) az egészséges étvágyunk újra felhorgadt. így működhetett a szervezetünk a maga természetes módján, és így tarthatta meg stabilan a testsúlyunkat.
Mindez nagyon szép, ám most időgépünkkel suhanjunk előre fajunk történelmének hajnalától az ipari forradalom korán át egészen a jelenig, és tegyük ki egészséges testünket párizsis fehérkenyér-ország kellős közepén! Az ábra híven szemlélteti, mi játszódik le a szervezetünkben, amikor a táplálékunk többé nem tartalmaz elegendő élelmi rostot. Ha a kalóriák elválnak a rosttól, egyfolytában csak az éhségérzet jelzéseit kapjuk, hogy faljunk, együnk, és még majszoljunk egy sort. Folyton éhesek vagyunk, hiszen az agyunk nem kapja meg a jóllakottság jelzését, bármilyen temérdek kalóriát veszünk is magunkhoz. Ha nem fogyasztjuk el a magunk 100 grammos napi rostadagját, a testünk szünet nélkül zúgolódik: „Micsoda? Ki akarnak éheztetni?” Sajnálatos módon az Egyesült Államokban az átlagos rostbevitel az elmúlt években egy jottányit sem nőtt, jóllehet folyamatosan ostromolják a nagyközönséget a rostfogyasztás fontosságát hangsúlyozó közegészségügyi közleményekkel. Az egyik alapvető gond az lehet, hogy az emberek egyszerűen nem tudják, mik azok a rostok. Egy felmérés szerint az amerikaiak több mint fele abban a hitben él, hogy a steak jelentős rostforrás. Csakhogy a növényi rostok magától értetődően kizárólag a növényekben fordulnak elő. A húsban, tejtermékekben és tojásban egy szemernyi sincs belőlük, és jellemzően a szemétkaják rosttartalma is nulla, vagy igen csekély. Ebben rejlik a probléma gyökere. Az amerikaiak 96 százaléka az ajánlott minimummennyiséget sem fogyasztja el hüvelyesekből, szintén 96 százalék azt a kevéske minimumot sem veszi magához zöldfélékből, 99 százalék pedig nem eszik elegendő teljes értékű gabonát. Gyakorlatilag az Egyesült Államok teljes népessége elégtelen mennyiséget fogyaszt teljes értékű növényi táplálékokból - az élelmiszerek egyetlen fajtájából, amelyben a rostok természetes bőségben megtalálhatók. Ha az olajban sült krumpli feljut az amerikai étrend rostforrásainak tízes toplistájára, a fánk, a süti és a torta pedig a 13. helyre kerül, akkor az ember már tudhatja, hogy nagy a baj. Csak összehasonlításként, az édesburgonya a 47. helyre szorult. S hogy mi az amerikai étrend első számú rostforrása? Bármilyen nevetséges is, a fehér kenyér. Jóllehet ez alig tartalmaz rostanyagot, olyan sokat eszünk belőle, viszont oly kevés teljes kiőrlésű kenyeret és babot fogyasztunk, hogy láss csodát, a vacak fehér kenyérből vesszük magunkhoz a legtöbb rostot! Az ember azt hinné, hogy az étvágyszabályozás szabadzsírsav-receptoros mechanizmusának felfedezése nyomán a közegészségügyi szakma újult lelkesedéssel igyekszik rávenni a nagyközönséget, hogy álljon át az egészségesebb étrendre, ám ehelyett csak a nagy élelmiszer- és gyógyszeripari cégek látnak lehetőséget a fejleményben, hogy új termékekkel árasszák el a piacot. Mivel „e jótékony hatás eléréséhez nagy mennyiségű étrendi rost (>30g/nap)”- magyarán az ajánlott minimumbevitel - szükségeltetik, vonják le következtetésüket egyes kutatók, „alternatív módszereket kell keresnünk a vastagbélben előállított rövid láncú zsírsavak mennyiségének optimalizálására”. Ez a nyamvadt minimumérték a gyógyszeripar által pénzelt kutatók szerint „hajmeresztőén magas szintet” jelent. Ekként sokan szorgalmazzák „az étvágy farmakológiai manipulálását a GPR43-as agonista (serkentő) felhasználásával”. Az illető tudósok összegzésként megállapítják, hogy „a vastagbélben található FFA2 (szabadzsírsav-receptorok) aktiválása... gyógyszeripari mimetikumok (mesterséges utánzószerek) révén ígéretes lehetőségnek tűnik napjaink tömeges elhízásának kezelésére”.
Vagy esetleg egyszerűen visszaállhatnánk a természetes étrendre...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése