A transzzsírok

 

2012-ben díjnyertes tényfeltáró tudósítás látott napvüágot a nagyvállalati lobbizásról, melynek szerzője megállapította, hogy az élelmiszer- és italiparágak soha egyetlen jelentős csatát sem veszítettek az Egyesült Államokban, sőt egyik viadalt a másik után nyerték meg a kormányzat valamennyi szintjén. E győzelemsorozat 2018- ban szakadt meg, amikor sikerült keresztülverekedni a hozzáadott transzzsírok betiltását az amerikai élelmiszeriparban. A transzzsírok főként a részben hidrogénezett növényi olajokban találhatók meg, melyek tulajdonságai így jobban hasonlítanak az állati zsiradékokéra a különböző rágcsálnivalókban, s a tudósok szerint évente több tízezer amerikai halálát okozzák. Most pedig lássuk, hogyan sikerült a közegészségügyi mozgalomnak végül diadalmaskodnia?

Három alapvető eljárásmód létezik arra, hogy elejét vegyük a kockázatos fogyasztói döntéseknek: tájékoztathatjuk az embereket (például címkézéssel), noszogathatjuk őket a helyes irányba (többek  között anyagi ösztönzéssel), vagy közvetlenül beavatkozhatunk a kevésbé kártékony kimenetelek érdekében. Szerinted  vajon melyik volt a leghatékonyabb módszer a halálos közlekedési balesetek megelőzésére? A kötelező gépjárművezetői oktatás, a gépkocsik ellátása balesetmegelőzési információkkal, vagy az emberi mulasztás következményeinek enyhítése azzal, hogy légzsákokat építünk a kocsikba? Számos kampányt indítottak a nagyközönség táplálkozástani felvüágosítására a tömegközlekedési eszközökön elhelyezett „cukroszacskó-hirdetésektől”, melyek a szénsavas üdítők cukortartalmáról tájékoztatták a fogyasztókat, egészen „A hot dog végbélrákot okoz” feliratú plakátokig, melyek a feldolgozott hústermékek és a halálos kimenetelű rákos megbetegedések közötti összefüggésről világosították fel a nagyközönséget. Ám a transzzsírok esetében a puszta felvilágosító tevékenység vajmi kevésnek bizonyult. A transzzsírok veszélyeiről 1993-ban szereztünk tudomást, amikor a Harvard átfogó egészségügyi kutatóprogramja, az Harvard Nurses’ Health Study megállapította, hogy e vegyületek nagyarányú bevitele 50 százalékkal is növelheti a szívbetegségek kockázatát. E kutatási eredmény komoly mozgalmat indított el  Dániában, ahol egy évtizeddel később, 2003-ban sikerült is betiltatni a hozzáadott transzzsírokat. Ekkortól fogva újabb 10 esztendőbe telt, mire az Egyesült Államok egyáltalán fontolóra vette egy ilyesfajta tilalom  lehetőségét. Mindeközben a transzzsírok a becslések szerint továbbra is amerikaiak tízezreit vitték a sírba évente, ugyanannyi egészséges életév elvesztését okozva, mint az agyhártyagyulladás, a méhnyakrák és a szklerózis multiplex. De ha ilyen temérdek ember szenvedett és halt meg, miért telt ennyi időbe az Egyesült Államoknak, hogy egyáltalán felvesse az ellenintézkedések foganatosítását?

New York Cityben heves küzdelem zajlott a transzzsírok betiltásáért, s ez kicsiben híven tükrözte az országos szinten utóbb kirobbant háborút. Az élelmiszeripar ádáz ellentámadásba lendült, az „állam  erőszakos  beavatkozása” miatt panaszkodott, és a városvezetést egy „paternalista kormányhoz” hasonlította. Az állattenyésztők buzgón visszhangozták a „fontolva haladás” jelszavát, melyet a Növényi Zsírok és Étolajok Intézete (Institute of Shortening and Edible Oüs) adott ki (ugyanis a transzzsírok természetes módon megtalálhatók  a  húsokban és tejtermékekben is). Egy másik ellenérv így hangzott: Ha az „egészségfanatikusoknak” sikerül keresztülvinniük az akaratukat, és betiltatni a hozzáadott transzzsírokat, egyre újabb követelésekkel állnak majd elő! A kritikusok az „élelmiszeripari fasizmus korszakának beköszönteként” aposztrofálták a transzzsírok betütására tett javaslatot, holott valójában az élelmiszer- és vendéglátóipar korlátozta be a fogyasztók szabad választását azzal, hogy üyen egyoldalúan elárasztotta kínálatát ezekkel a veszedelmes zsiradékokkal. A nagyvállalati érdekcsoportok vészmadárként egyre azt kuvikolták, hogy „a lejtőn nincs megállás”, csak hogy eltereljék a figyelmet a tényről, miszerint az emberek országszerte tízezrével halnak a transzzsírok miatt.  Mi lesz, ha a kormány megpróbál rákényszeríteni minket, hogy brokkolin éljünk? Bármilyen hihetetlennek tűnjön is, e kérdés tényleg felmerült a Legfelsőbb Bíróságon az Obamacare egészségbiztosítási szabályozás kapcsán. Roberts legfőbb bíró ugyanis felvetette, hogy a kongresszus rendelkezéseket eszközölhetne „a zöldségfogyasztás fokozása   érdekében”,   mire   Ginsburg   bíró   nyomban  a „brokkolipánikot” kezdte emlegetni. A kongresszus elvben valóban rászoríthatná az amerikai nagyközönséget, hogy növényibb étrendre álljon át, írta Ginsburg bíró, mégsem „hozakodhatunk elő hiteles [érvként] egy vegetáriánus állam merőben hipotetikus és valószerűtlen elképzelésével”. Ahogyan egy jogtudor megfogalmazta: „A bírák és jogászok talán valóban hajlamosak megcsúszni az erőltetett hasonlatok lejtőjén, de azért nem muszáj leszánkázniuk egészen a legaljáig.”

Mindenesetre New York City 2006-ban végül megnyerte a transzzsírütközetet, és ezzel tovább öregbítette hírnevét  a közegészségügy élharcosaként. (A város vezetősége például 18 esztendővel azelőtt betiltotta az ólomtartalmú festékek használatát, hogy a szövetségi kormány elszánta volna magát egy hasonló intézkedésre - jóllehet akkor már évtizedek óta halmozódtak a megdönthetetlen bizonyítékok, melyek mind e termékek egészségkárosító hatását támasztották alá.) A kutatók összehasonlították a tilalom hatályba lépése előtt és után bekövetkezett szívroham- és stroke-esetek arányát a város különböző kerületeiben, és az adatokból azt a következtetést vonták  le, hogy a tilalom jelentős mértékben, mintegy 5 százalékkal csökkenti a szív- és érrendszeri okokból bekövetkezett elhalálozások arányszámát. A New York-i rendelkezés vált azután az országos tilalom mintájává, melyet 2018-ban vezettek be. Hogyan sikerülhetett vajon a közegészségügynek diadalt aratnia, amikor az élelmiszeripar megzabolázására tett korábbi kísérletek egytől egyig kudarccal végződtek? Ha anno megkérdeztél volna, szerintem mekkora az esélye, hogy sikerül betiltatni a transzzsírokat, azt feleltem volna, hogy bizony igencsak soványka. Dániában az ország egyik vezető kardiológusa így fogalmazott: „Ahelyett, hogy felvilágosítottuk volna a lakosságot a transzzsírok mibenlétéről és veszélyeiről, mi egyszerűen kiiktattuk őket. - Majd hozzáfűzte: - Ahogy Észak-Amerikában mondani szokták, ha az ember elég ügyesen címkézi az ételt, a mérget is el lehet adni.” Mindenesetre úgy tűnik, az Egyesült Államokban valóban másképp mennek a dolgok. Meggyőződésünk, hogy ha az emberek tisztában vannak a kockázatokkal, akkor bármit szabadságukban áll enni, amit csak kívánnak - feltéve persze, hogy valóban birtokában vannak az  összes  ténynek. Sajnálatos módon nem mindig ez a helyzet, különösen, ha figyelembe vesszük az élelmiszeripar „egész szervezetét megfertőző őszintétlenséget”, hogy az egészségügyi etika egy neves professzorát idézzem. Épp a haszonleső megtévesztés és manipuláció eme általános gyakorlata miatt ítélték szükségszerűnek az állami beavatkozást a transzzsírok esetében. De miként sikerült keresztülvinni magát a tilalmat? Nos, az első lépés a címkézési kötelezettség volt. A gyártóknak immár a transzzsírtartalmat is fel kellett tüntetniük az egyéb tápanyagadatok között. Ezt a rendeletet látszólag a fogyasztók befolyásolására hozták, ám a gyártókra talán még jelentősebb nyomást gyakorolt. Ha már semmiképp sem palástolhatták tovább az igazságot, a cégek kezüket- lábukat törték, hogy termékeik gyors újragondolásával szert tegyenek a „transzzsírok nélkül” felirat kínálta versenyelőnyre.

A rendelet hatályba lépését követő egy éven belül több mint ötezer terméket dobtak piacra, melyek címkéjükön büszkén hirdették, alacsony vagy nulla százalékos a transzzsírtartalmuk. A Kentucky Fried Chickent korábban perelték, mert ételeinek transzzsírszintje a legmagasabbak közé tartozott, ám a cég egy pálfordulást követően új reklámkampányt indított, melyben a mama a  gyerekek füle hallatára kinyilatkoztatja a papának, hogy a KFC termékei immár semennyi transzzsírt nem tartalmaznak. Mire a papa felrikolt, hogy „ez már döfi, szívem”, és  elkezdi vödörszám tömni magába a sült csirkét. És pontosan ez volt a tilalom elfogadásának titka. Mihelyt az élelmiszeripar legjelentékenyebb szereplői  végrehajtották a megfelelő módosításokat a termékeiken, és elkezdték ezt ország-világnak hirdetni, vagyis mihelyt nem forgott kockán olyan temérdek pénz, egyszeriben nem szegült oly megtörhetetlen politikai akarat a rendelkezés bevezetése ellen.

A piac külső szabályozás nélkül is roppant gyorsan reagálhat, de csak bizonyos paramétereken belül. Szemléletes példa erre a gluténmentesség divatja. Tíz évvel ezelőtt hány ember ismerte egyáltalán a glutén szót? Ma pedig egyes felmérések tanúsága szerint a népesség nem kevesebb mint 25 százaléka igyekszik kerülni étendjében.  A kereslet robbanásszerű növekedésének következtében jelenleg több mint tízezer terméken láthatjuk a „gluténmentes” feliratot - néhány igazi „nagypályás” játékos pedig, példáid a Tyson Foods, még gluténmentes szalonnát és löncshúst is piacra dobott. A helyzet iróniája, hogy a gluténmentes termékek sokszor kevésbé egészségesek hagyományos társaiknál, hiszen még több cukrot és sót, kevesebb rostot és tápanyagot tartalmaznak, tehát többnyire csupán ugyanannak a feldolgozott hulladéknak a változatai. Egy gluténmentes fánk is csak fánk marad. Egy tápértékelemzés pedig, melyet gyerekeknek forgalmazott élelmiszereken végeztek el, megállapította, hogy e termékek - legyenek bár gluténmentesek vagy hagyományosak - mintegy 90 százaléka egészségtelennek minősíthető. Ez hát a piac korlátoltsága. A láthatatlan kéz szíves­ örömest ontja ránk az összes szemétkaját, amit szemünk- szánk megkíván - a SnackWell szeletektől a ketosütikig. Az élelmiszeripar minden divathóbortból képes  pénzt csinálni, épp csak a valódi ételekből nem. A részvényesek hatalmas profitot söpörnek be a Funyuns hagymaízű chipskarikákból, de az igazi hagyma nincs az ínyükre. A feldolgozott termékeket az összetevők és adalékanyagok folyamatos szűk spektrumú változtatgatásával könnyedén hozzá tudják idomítani a „hónap ízéhez”, ám a valódi terményekkel ez nem kivitelezhető.

A piac még azt is megakadályozza, hogy az élelmiszergyártók apró lépésenként enyhítsék termékeik egészségkárosító hatását, például csökkentsék a só- vagy cukortartalmukat. Ha eltérnek az összetevők tökéletesen beállított szintjétől, amely a lehető legínycsiklandozóbbá teszi a terméküket, a konkurencia azon nyomban lecsap. De akkor hogyan sikerülhetett az angoloknak ilyen eredményesen redukálniuk a lakosság nátriumbevitelét, a síroké és szívbetegség okozta halálesetek radikális csökkenését eredményezve? Úgy, hogy az intézkedést általános érvényűvé tették. A McDonald’s csirkefalatai két és félszer annyi sót tartalmaznak az Egyesült Államokban, mint az Egyesült Királyságban, de az angolok ezt csak azért érhették el, mert a helyi Burger King lánc is visszafogta a termékei sótartalmát.

A brit kormány a nátriumcsökkentés mind ez ideig legjobban dokumentált népességszintű kampánya során sikerrel valósította meg a közszféra és a magántőke együttműködését a legfőbb élelmiszergyártó cégek, kiskereskedelmi és étteremláncok bevonásával, s az évek alatt lassú ütemben egységesen úgy redukálták az ételek nátriumszintjét, hogy az fel sem tűnt a fogyasztóknak. A sikerrecept titkos összetevője alighanem az egészséges esélyegyenlőség volt, hiszen így egyetlen cég sem juthatott kereskedelmi előnyhöz a versenytársak „túlsózásával”. Ebben a szellemben javaslatokat terjesztettek be az üdítőitalok cukortartalmának lassú, fokozatos, feltűnésmentes csökkentésére, hogy idővel e téren is 

hasonló sikereket könyvelhessenek el a lakosság ízpreferenciájának megváltoztatásában.

S ha mindez kissé Nagy Testvéresen hangzik, ne felejtsd el, hogy a fogyasztónak továbbra is szíve joga (vagy inkább kára) bőkezűen bánni sóval-cukorral! Bátran rászórhatod csirkefalatjaidra az egész sótartót, és leöblítheted az ételt egy palack kukoricasziruppal - a te testedről továbbra is te döntesz. Olyan ez, mint az üdítőital-méreteknek javasolt felső határ. Továbbra is addig nyakalhatnád a szénsavas üdítőt, míg béka nő a hasadban. A cél csupán annyi, hogy megpróbáljuk valamivel egészségesebbé tenni az alapértelmezett választást. A tányérodon lévő ételt még mindig megsózhatod, de ha egyszer elsózták, nem sokat tehetsz.

A transzzsírtilalom és a társadalmi szintű nátriumcsökkentés sikertörténetének titka tehát valószínűleg abban rejlik, hogy a fogyasztók megszokott viselkedésformáinak megváltoztatása nélkül javítottak az étrendjükön. Ezt egyesek talán az állam hatáskörtúllépésének tekintik, de sokszor épp a tétlenség az, ami miatt a lejtőn nincs megállás. Ahogyan a Rudd Táplálkozástani és Elhízáskutató Központ (Rudd Center fór Food Policy and Obesity) igazgatója rámutatott, a kormányok a dohányipar elleni küzdelemben eleinte alulmaradtak, mivel a fogyasztók felvilágosítására tett gyenge és eredménytelen kísérletekkel próbálták ellensúlyozni az iparág hazugságözönét. És íme az eredmény: „Milliókra tehető azoknak a haláleseteknek a száma, melyeket elkerülhettünk volna - írta a központ igazgatója. - Az Egyesült Államok aligha engedheti meg magának, hogy újra elkövesse ugyanezt a baklövést az étrenddel kapcsolatban.” Amíg hiányzik a szükséges politikai akarat, hogy az élelmiszeripar egészét érintő változtatásokat hajtsunk végre a piac kínálatában, addig személyes felelősséget kell vállalnunk a magunk és a családunk egészségéért, hiszen  ez élet-halál kérdése. S hogy mi volna a leghatékonyabb személyre szabott megoldás a közbenső időre? Pontosan ezt taglalom a hátralévő részében.