Az elhízás ára 2

 

Akadnak persze tamáskodók is, akik szerint az elhízás egészségügyi következményei tisztázatlanok, vagy éppen jócskán eltúlzottak. Valószínűtlen csodabogarak  tarkabarka csoportja ez: vannak köztük feministák, bizarr elméletalkotók és New Age-mániások éppúgy, mint „szélsőjobboldali, fegyverpárti Amerika-rajongók olyan honlapokkal, melyek harsogva hirdetik, hogy a kövérség veszélyeit sulykolok kommunista paternalisták, akik egyszerűen nem hagyják, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben”. És akkor még nem is ejtettünk szót a „kövérvédő aktivistákról”, akik megpróbálják elbagatellizálni az  elhízás veszélyeit. A Testalkat- és Súlyalapú Diszkrimináció Tanácsának (Council on Size and Weight Discrimination) egészségügyi érdekképviseleti igazgatója  rutinszerűen részt vesz az elhízás témájában tartott konferenciákon és kormányzati fórumokon, holott ő maga jelentette ki, hogy „nem igazán érdekel az [egészség] kérdése” és „Istenem, úgy utálom a tudományt”. Azoktól az aktivistáktól  eltérően, akik, teszem azt, az AIDS járványszerű terjedésének megfékezése érdekében szervezkedtek, a kövérség elfogadtatásának mozgalma a jelek szerint épp ellentétes célokat tűzött maga elé: szeretnék kitörölni a tényeket a köztudatból, és elkendőzni a problémát. (A jelmondataik mindenesetre szellemesek: „Itt vagyunk, ragyogunk, gombócforma alakunk, szokd meg, vagy szökj meg!”) Jómagam is elkötelezett híve vagyok a megbélyegzés és diszkrimináció elleni harcnak, ám az elhízás egészségkárosító következményei bevett tudományos tények. Egy tanulmány szerzői több mint 600 olyan személyt vizsgáltak, aki megélte századik életévét, ám közülük a nőknek nem egészen 2 százaléka volt  elhízott, és a férfiak között pedig egy sem akadt.És az elképzelhető vajon, hogy az ember kövér, de fitt? Úgy tűnik, van az elhízottaknak egy ritka alcsoportja, melynek tagjai nem sínylik meg a túlsúly káros anyagcsere-következményeit, amilyen a magas vérnyomás és koleszterinszint. Ez felveti a lehetőséget, hogy létezik olyasmi, mint „jóindulatú elhízás”. Persze meglehet, hogy ezeknél a személyeknél egyszerűen hosszabb időbe telik, míg a kockázati tényezők kialakulnak. Ha elég sokáig követjük az „egészséges anyagcseréjű” elhízott személyek egészségi állapotának alakulását, megállapíthatjuk, hogy bizonyos rizikófaktoroktól mentesülnek ugyan, ám esetükben is fokozott a cukorbetegség, a zsírmáj, a szív- és érrendszeri megbetegedések - például a szívroham - kockázata, és/vagy gyakori körükben az idő előtti elhalálozás. S hogy mit szűrhetünk le mindebből? Meggyőző bizonyítékok mutatnak arra, hogy az „egészséges kövérség” csupán egy újabb mítosz!

A kövérség elfogadásáért küzdő mozgalomnak egyvalamiben igaza van: az elhízottak megbélyegzése valóban komoly társadalmi csapás. A túlsúlyos személyek általános diszkriminálását és beskatulyázását sokan még ma is az utolsó „elfogadható” előítéletnek minősítik. Ötven kövér hölgyet kértek meg, hogy vezessenek naplót mindazokról az alkalmakról, amikor úgy érezték, hogy megbélyegzik őket a súlyuk miatt. Ők pedig egyetlen hét leforgása alatt több mint ezer esetet jegyeztek fel. Ezek szerint a túlsúlyos nők számíthatnak rá, hogy átlag  naponta háromszor zaklatják (sértegetik vagy kicsúfolják) őket, szembesülnek fizikai akadályokkal (nem férnek be a közlétesítmények normális testalkatúaknak szánt üléseibe és székeibe), vagy épp diszkrimináció áldozatává válnak (úgy érzik, gyatrább kiszolgálásban részesülnek az éttermekben és üzletekben). Az elhízott férfiak háromszor kevesebb diszkriminációról számolnak be, mint azonos testalkatú nőtársaik, úgyhogy esetükben a kínos kellemetlenségek napi egyre korlátozódnak. A kövérek e megbélyegzése meglepően fiatal korban kezdetét veszi. Már hároméves gyerkőcök is „gonosznak”, „hülyének”, „lustának” és „csúnyának” titulálják túlsúlyos társaikat. Az egyik legszemléletesebb példa egy 1961-ben publikált híres tanulmányból származik. Kaliforniai, montanai és New York-i nyári táborokban és iskolákban a legkülönfélébb társadalmi, kulturális és etnikai háttérrel rendelkező gyermekeket kérték meg, hogy állítsák szimpátiasorrendbe a következő képeken szereplő kortársaikat:

Mankóval járó gyermek, akinek az egyik lába be van gipszelve.

Kerekesszékben  ülő gyermek.

Egyik karján csonka gyermek.

Eltorzult arcú gyermek.

Elhízott gyermek.

A letesztelt csemeték a népesség valamennyi  szegmensében figyelemre méltóan  egyöntetűen válaszoltak. Minden esetben a kövér gyermeket találták messze a legviszolyogtatóbbnak. Ám ez sok évvel ezelőtt történt. Mi volt vajon a helyzet, amikor megismételték az eredeti vizsgálatot? A kutatók 2003-ban publikálták a 30 évvel később újra elvégzett teszt eredményeit, és nem fogod kitalálni, hogy mire jutottak! A tanulmány címe igencsak sokatmondó: „Az elhízott gyermekek megbélyegzése súlyosabb, mint valaha.” A kövér csemeték ekkorra még nagyobb közutálatnak örvendtek. Ez az eredmény összhangban áll a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben mutatkozó irányzattal, ugyanis az országos felmérések szerint az 1990-es évek dereka óta 70 százalékkal nőtt az elhízottakkal szemben észlelt diszkrimináció mértéke. A pedagógusok hozzáállása is vajmi keveset segít a helyzeten. A tanárok és más oktatásügyi dolgozók több mint egynegyede szerint az elhízás „az egyik legszörnyűbb dolog, ami történhet az emberrel”. Az előítéletek még a szülők körében is felüthetik fejüket, akik egyebek között kevésbé támogatják túlsúlyos lányaik továbbtanulási terveit soványabb testvéreikhez képest. Ahogyan a testsúlyproblémák két elismert kutatója kommentálta: „Az már valóban súlyos előítélet, ha a szülők a tulajdon gyermekeiket diszkriminálják.” És mi a helyzet az orvosokkal? Egy reprezentatív  nemzeti felmérés megállapította, hogy az orvosok több mint fele „félszegnek, taszítónak, csúfnak és engedetlennek” találja az elhízott pácienseket. A nővérek mintegy negyede értett egyet általában vagy azonosult határozottan a következő kijelentéssel: „Rendszerint viszolygok attól, hogy elhízott pácienseket ápoljak.” Ez az ellenséges érzület komoly egészségügyi következményekkel járhat azokra nézve, akiknek a legnagyobb szükségük volna a gondos ápolásra. Az elhízott nők körében például nagyobb eséllyel alakul ki méhnyakrák, méhnyálkahártyarák,  és  petefészekrák, náluk mégis csekélyebb valószínűséggel végzik el a szűrést. A kórosan túlsúlyos pácienseknek mindössze feleakkora az esélyük, hogy átesnek az ajánlott nőgyógyászati szűrővizsgálaton. S noha ezt részben a páciens vonakodása is okozhatja, egyes orvosok egyszerűen eltanácsolják az elhízott pácienseket. A The Sun Sentinel riporterei felméréseket végeztek floridai szülész-nőgyógyászok körében, és úgy találták, hogy minden hetedik egyáltalán nem volt hajlandó fogadni a kövér hölgyeket - akadt köztük, aki 90 kilóban szabta meg páciensei testsúlyának küszöbértékét.

Mint megállapították, még azok az orvosok is kurtán- furcsán intézik el elhízott pácienseiket, akik egyáltalán hajlandók fogadni őket. A véletlenszerűen megkeresett orvosok, akikhez migrénes páciensek állítottak be az egészségügyi kartonjukkal, 28 százalékkal kevesebbet szántak az idejükből az illetőre, ha kövér volt, mint ha átlagos testalkatú - holott ez a diagnózis felállításának rovására mehetett. Az orvosoknál tett próbalátogatások során pedig megállapították, hogy a dokik kevésbé hajlamosak mélyebb emberi kapcsolatot kialakítani túlsúlyos pácienseikkel. De legalább képesek elrejteni viszolygásukat. Az Obese Patients Overestimate Physicians’ Attitudes of Respect (Az elhízott páciensek túlértékelik az orvosok tiszteletteljes modorát) című tanulmány szerzői megállapították, hogy jóllehet az orvosok titkon negatív érzéseket tápláltak az elhízott betegekkel szemben, a páciensek maguk utóbb elégedettségüknek adtak hangot az ellátással kapcsolatban. A kutatók az alábbi következtetést vonták le: „Noha az orvosok talán sikeresen játsszák a szerepüket, a valódi tisztelet hiánya azt sugallja... hogy megkérdőjelezhető az orvos-páciens viszony hitelessége.”

A kövéreket sújtó megbélyegzés beindíthat egy körforgást, melyben a stressz még fokozottabb elhízást eredményez, ami viszont további stresszforrássá válik. A Csökkentsd a stresszhormonszintedet! című fejezetben ezt részletesebben is kifejtem. Négy éven át végeztem vizsgálódásaimat több ezer egyén körében, s arra jutottam, hogy akik a hátrányos megkülönböztetés ismétlődő élményeiről számoltak be, több mint kétszer akkora valószínűséggel szedtek magukra egyre több kilót. Akiket rendszeresen ért diszkrimináció, és eleve kövérek voltak, háromszor akkora eséllyel maradtak elhízottak a továbbiakban, mint azok, akik ugyanakkora testsúllyal indultak, ám nem tapasztaltak hátrányos megkülönböztetést. E jelenséget egyaránt okozhatja a stressz miatti evés a kalóriaegyenlet egyik oldalán, a másik oldalon pedig az, hogy sokan a csúfolódók miatt  ódzkodnak a testgyakorlástól. Azok az elhízott egyének, akik gyakrabban tapasztalták saját bőrükön a kövérek megbélyegzését, a világért sem mennének emberek közé testedzést végezni, annyira feszélyezné őket az érzés, hogy mások elítélik őket. És ezek a „túl hájas vagyok a sporthoz” típusú félelmek sok esetben megalapozottak. Mind a fitneszszakemberek, mind a konditermek rendszeres látogatói körében erőteljes kövérségellenes előítéleteket dokumentáltak, ami fagyos fogadtatást eredményezhet a fitneszközpontokban és egészségklubokban. Bármelyik oldalon borul fel a kalória-egyensúly, a kövérségük miatt megbélyegzettek egészsége előbb-utóbb  a testsúlyuktól teljesen függetlenül is megsínyli a kialakult helyzetet. Akiket saját bevallásuk szerint gyakrabban sújt az elhízással szembeni előítélet, azoknál sűrűbben jelentkeznek depressziós epizódok, gyulladások és az oxidatív stressz tünetei, s összességében rövidebb a  várható élettartamuk. Két vizsgálat, melyekkel együttesen közel 20 ezer embert követtek nyomon, egybehangzóan azt az eredményt mutatta, hogy akik napi szinten több diszkriminatív incidensről számoltak be, azoknál mintegy 50 százalékkal megemelkedett a halálozási kockázat. Egyes tudósok e veszélyek ellenére is pálcát törnek amellett, hogy még jobban meg kell szégyenítenünk a kövéreket. A tekintélyes Hastings Center nyugalmazott elnöke arról vált hírhedtté, hogy egyfajta „könnyed megbélyegzés” szószólójává szegődött, melynek révén társadalmi nyomás gyakorlásával kényszerítenénk az elhízott egyéneket testsúlyuk csökkentésére anélkül, hogy nyüt diszkriminációhoz folyamodnánk. Elvégre, érvelt az egykori elnök, mi mással ellensúlyozhatnánk azoknak a milliárdoknak a meggyőzőerejét, melyeket az élelmiszer-  és italcégek évente reklámra költenek? A dohányzás esetében bevált a módszer, magyarázta az elnök, majd felidézte a saját küzdelmét a nikotinfüggőséggel: „A társadalmi megszégyenüléstől és kipellengérezéstől való félelem éppúgy hozzájárult a sikeres leszokásomhoz, mint a tudat, hogy a dohányzás súlyosan károsítja az egészségemet.” A cigaretta megbélyegzésére indított közegészségügyi kampány nyomán „elítélendő viselkedésformává vált az, ami korábban egyszerűen rossz szokásnak” minősült.

Ám az ilyesfajta kampánykísérletek heves ellenállásba ütköztek. Georgia állam a Strong4Life kampány során hirdetőplakátokat rakatott ki morózus arckifejezésű elhízott gyermekek képével és ilyen feliratokkal: „Figyelem: A duci gyerkőcök aligha fogják túlélni a szüleiket”, és „Bajos kicsi lánynak lenni, ha nem vagy az!” A szponzorok azzal védték a hirdetéseket, hogy kecsegtető próbálkozást jelentenek a tagadás falának áttörésére egy olyan államban, amelyben a legmagasabbak közé tartozik az elhízott gyermekek arányszáma - ám e  próbálkozás  csak akkor védhető, ha beválik. És vajon beválik? Akit gyerekkorában „daginak” csúfoltak, az utóbb nagyobb eséllyel vált elhízott felnőtté ama kortársaihoz képest, akik ugyanannyit nyomtak  ugyan, ám sosem hallották a gúnynevet. Vajon azt jelentené mindez, hogy jobban tesszük, ha struccpolitikát folytatnunk az elhízással kapcsolatban? Sok orvos nyilvánvalóan így gondolja. Ahogyan egyes állatorvosok a felmérések szerint vonakodnak közölni a gazdikkal, hogy  kedvenceik  kövérek, éppúgy számos gyermekorvos is inkább befogja a száját, amikor pedig meg kellene vitatnia kis páciense súlyproblémáit a szülőkkel. A túlsúlyos gyerekek szüleinek kevesebb mint egynegyede számolt be arról, hogy gyermekorvosuk közölte volna velük az elhízás tényét. Az ember persze azt hinné, hogy a kövérség igazán szembeszökő,   ám   a   Gallup   felmérése   szerint   a szülők „meghökkentően gyatra ítélőképességről tesznek tanúbizonyságot, ha gyermekük testsúlyáról van szó”. Hasonlóképpen az elmúlt néhány évtized folyamán - miközben az elhízás robbanásszerűen terjed - azoknak a felnőtteknek a százalékaránya, akik túlsúlyosnak vallják magukat, lényegében változatlan maradt. Mindez, vonja le a végkövetkeztetést a Gallup, segít „az Egyesült Államok lakóinak, hogy tömegesen hiú ábrándokba ringassák magukat gyarapodó testsúlyukkal kapcsolatban”.

Véleményem szerint a pácienseknek joguk van rá, hogy tájékoztassák őket. Akikkel az orvosuk közli, hogy túlsúlyosak, csaknem négyszer nagyobb valószínűséggel kezdenek valamilyen fogyókúrába, és mintegy kétszer akkora eséllyel járnak sikerrel, mint fel nem világosított társaik. Ahogyan a dohányos orvosok kisebb valószínűséggel vonják felelősségre  dohányzó  pácienseiket, úgy a túlsúlyos orvosok is kisebb eséllyel pendítik meg a fogyás témáját, vagy akár dokumentálják a súlyfelesleg tényét a páciens orvosi kartonján. Ironikus módon a túlsúlyos páciensek jobban megszívlelik a diétás tanácsot a teltkarcsú doktoroktól, mint normál súlyú kollégáiktól. Miközben az elhízottak aránya egyre nő, a háziorvosi fogyókúrás tanácsadás megmagyarázhatatlan módon mindinkább megritkul. És ha mégis sort kerítenek egy elbeszélgetésre a páciens testsúlya kapcsán, a doktorok vajmi kevés gyakorlati jó tanáccsal szolgálnak. A megkérdezett orvosoknak nem egészen a fele jelentette ki, hogy konkrét étrendi irányelveket fektet le páciensei számára. Márpedig az elhízott betegnek aligha válik hasznára, ha az orvosa csak úgy odaveti neki, hogy „aztán figyeljen rá, hogy mit eszik”, ám sok háziorvos még erre sem veszi a fáradságot. Ráadásul az egészségügyi szakemberek jellemzően a mozgásszegény életmódot ítélik az elhízás elsődleges okának, ami - mint a 379-380.  oldalon bővebben kifejtem - nagy tévedés. Az orvosok zöme kijelentette, hogy szívesen töltene több időt a páciensei súlyproblémáinak kezelésével, ha ezeket az órákat „tisztességesen megtérítenék” neki. Talán még azért is premizálhatnánk a doktorainkat, hogy  tartózkodjanak az elhízott pácienseknek tett szemrehányásoktól. Ahogyan egy szakértőpáros írta válaszul a megbélyegzéspárti tábornak: „Ha a megszégyenítés visszatartana az  elhízástól, egy kövér embert sem találnánk.”

E megbélyegzésről szóló fejezetet egy lélegzetelállító tanulmánnyal szeretném zárni, amely talán a legszemléletesebben illusztrálja, milyen nehéz lehet egy elhájasodott testben élni. Ha ez az eset sem ébreszt szimpátiát orvos kollégáimban a túlsúlyos páciensek iránt, akkor semmi nem fog. Tehát a kutatók olyan férfiakkal és nőkkel beszélgettek el, akik legalább 45 kilót adtak le, és huzamosan meg is tartották alacsonyabb testsúlyukat, hogy teljesebb képet kapjanak róla, milyen személyes élményt jelenthetett kórosan kövéren élni, majd a továbbiakban átlagosan 57 kilóval kisebb súlyt cipelni. Negyvenhét ilyen személlyel készítettek interjút. Megkérték őket, hogy gondoljanak vissza arra az időre, amikor súlyosabbak voltak, majd feltették nekik a kérdést: „Ha valaki felajánlott volna Önnek pár millió dollárt, hogy ennek fejében maradjon örökre kórosan kövér, a pénzt választotta  volna?  Vagy  úgy  döntött  volna,  hogy  juszt is megpróbál lefogyni?”

1. választási lehetőség: „Inkább veszni hagytam volna a pénzt, csak visszanyerhessem a normál súlyomat. Egy percig sem gondolkodtam volna a döntésen.”

2. választási  lehetőség: „Valószínűleg úgy döntöttem volna, hogy lefogyok. Ám a gondolat, hogy ilyen tetemes összeget kaphatok, kísértésbe ejtett volna.”

3. választási lehetőség: „Szerettem volna ugyan lefogyni, de a pénz is igencsak jól jött volna. Azt hiszem, multimilliomosként kórosan elhízva is elégedetten tudnék élni.”

A 47 megkérdezett közül mindössze egy kért volna gondolkodási időt, a többi 46 azonban habozás nélkül az 1. választási lehetőséget jelölte meg. A 3. lehetőséget senki nem választotta közülük. Mindnyájan arra szavaztak hát, hogy a normális testsúlyért örömest lemondtak volna a több millió dolláros díjról. Ha már ez is megrendített, most csatold be igazán a mentális biztonsági öved! A továbbiakban arról kérdezték  a vizsgálat résztvevőit, hogy milyennek ítélik a kövérek életét más hátrányos helyzetűekhez viszonyítva.  Amikor azt kérdezik az emberektől, hogy cserélnének-e másfajta testi fogyatékosságokban szenvedőkkel, az esetek zömében nemleges a válasz, vagyis a legtöbben inkább a saját jól ismert problémájukkal küzdenének tovább. Például  jóllehet az egészségesek zöme inkább a süketséget választaná, semmint a vakságot, a vakok túlnyomó része inkább megmaradna továbbra is vaknak, mint hogy a továbbiakban látóként éljen, de a hallását elveszítse. Ezek az egyének megtanulták, hogyan birkózzanak meg a saját fogyatékosságukkal, így biztonságosabbnak érzik az ismerős helyzetet. Ám amikor a kutatók az egykori kövéreket kérdezték meg, a várttal ellentétes válaszokat kaptak. A 47 férfi és nő kivétel nélkül úgy nyilatkozott, hogy inkább süketen élné le egész hátralévő életét, mintsem kövéren. Mindegyikük kijelentette továbbá, hogy inkább lenne analfabéta, cukorbeteg, csúnyán pattanásos, vagy épp szívbeteg, mint elhízott. És ezután jöttek azok a válaszok, amelyektől igazán leesik az ember álla: A megkérdezettek több mint 90 százaléka azt mondta, hogy előbb vágatná le az egyik lábát, semmint hogy  visszahízzon, csaknem 90 százalékuk pedig egészen odáig elment, hogy kijelentette, inkább vakon élné le a hátralévő életét, mint kövéren. Úgy tűnik tehát, az elhízás az egyetlen olyan fogyatékosság, amelynek érintettjei bármilyen árat megfizetnének, csak megszabaduljanak problémájuktól. Hogy a vizsgálat egyik alanyát idézzem: „A vaknak mindenki segíteni akar. Ha viszont kövér vagy, a  kutya sem törődik veled.”