Az elhízás ára

 

A túlsúllyal összefüggő temérdek betegségből eredő egészségügyi költségek évente és fejenként csaknem 2000 dollárra rúgnak, miközben a számos egészségügyi komplikációval küzdő elhízott munkavállalók egészségbiztosítása akár 10 ezer dollárral is megemelheti a munkaadók költségeit soványabb társaikéhoz képest. A pimasz diszkrimináción túlmenően ez is oka lehet a túlsúlyos dolgozókat érintő bérrésnek, hiszen a cégek igyekeznek ellensúlyozni többletköltségeiket. Az egészségügyi többletköltségeken és a kiesett munkanapok miatti csökkent termelékenységen túlmenően a hosszú távon fennálló elhízottság teljes egy főre eső élettartam­ költségét több mint 200 ezer dollárra becsülték. Egyes becslések jelenleg mintegy 150 milliárd dollárra teszik az elhízás költségét a teljes nemzetre vetítve, ami évente újabb 50 milliárddal növekedhet 2030-ig, miközben a „baby boom”, azaz a nagy népességrobbanás nemzedékének egyre súlyosabb tagjai lassan megöregszenek. A Műkén Intézet úgy taksálja, hogy az elhízás nem kevesebb mint egybillió doűáros költségterhet ró a gazdaságra, ami több mint kétszerese a nemzetvédelemre költött összegnek. Mások hevesen cáfolják e vélelmet, arra a tényre alapozva,  hogy  az elhízott egyéneknek rövidebb az élettartamuk. Ahogyan a dohányzás okozta megbetegedésekben szenvedők orvosi költségeit alkalmasint jócskán kompenzálja a dohányosok rövidebb élettartama, éppúgy kiderülhet, hogy az elhízottak teljes élettartamra vetített egészségügyi ráfordításai is alacsonyabbak, hiszen ezek az emberek hamarabb halnak meg. Tehát az elhízás valódi árát talán nem is dollárokban, hanem emberéletekben kell kalkulálnunk.

IQ. Martin Luther King figyelmeztetett rá, hogy „az emberi fejlődés nem automatikus, és nem is elkerülhetetlen”, és ugyanez igaz lehet az emberi élettartam növekedésére is. 1850-ben az Egyesült Államokban a várható élettartam nem egészen negyven évre rúgott, ám az elmúlt kétszáz év folyamán állandóan emelkedett, nagyjából két esztendővel évtizedenként - egészen a közelmúltig. A növekedés manapság megtorpant, ha nem fordult egyenesen a visszájára, és e jelenség áldozatai elsősorban a gyermekeink lehetnek. Az elhízás járványának köszönhetően mi nevelhetjük fel az első amerikai nemzedéket, amelyik rövidebb ideig él majd a szüleinél. A várakozások szerint az élettartam csökkenésének irányzata tovább erősödik, ahogyan a jelenlegi ifjabb generáció - akik már gyermekként is túlsúlyosabbak, mint elődeik valaha - felnőttkorba lép. Ha továbbra sem sikerül megfékeznünk e járványt, a jelenlegi trendek alapján fenyegető társadalmi és gazdasági katasztrófára számíthatunk. Egyesek azt jósolják, hogy az elkövetkező évtizedekben 2-5 évet is veszíthetünk az élettartamunkból az Egyesült Államokban. Hogy a számadatokat a megfelelő távlatba helyezzük, tudnunk kell, hogy a rák valamennyi fajtájának csodagyógymódja is csupán három és fél évvel hosszabbítaná meg az átlagos amerikai életét. Magyarán  az elhízás járványának visszafordítása több életet mentene meg, mint a rák gyógyítása.

Vitathatatlannak tűnnek a bizonyítékok, amelyek alátámasztják,  hogy a súlyfölösleg megnöveli  a cukorbetegség és más halálos  nyavalyák kockázatát, meglepő módon mégis sokan vitatják a testsúly és az általános halálozási arány összefüggését. 2013-ban az Egyesült Államok Járványügyi és Betegség-ellenőrzési Központja (Centers fór Disease Control and Prevention, CDC) tudósai közzétettek egy metaanalízist a Journal ofthe American Medical Associationben, amelyben azt sugallták, hogy a túlsúlyosság akár előnyökkel is járhat. Jóllehet a 2. vagy 3. fokozatú elhízás, ami az átlagosan 167,5 centis testmagasságú amerikaiaknál 97 kilós vagy ennél nagyobb testsúlyt jelent, valóban összefüggésbe hozható az élettartam csökkenésével, írták a kutatók, az 1. fokozatú elhízás (83-97 kilós testsúly ugyanehhez a testmagassághoz) nem jár ilyen veszéllyel. Sőt, az elemzés szerint a puszta túlsúly (70-től 83 kilóig átlagos testmagasság esetén) kifejezetten előnyös a normál testsúlyhoz képest (52-70 kiló 167,5 centis testmagasságra számítva). Úgy tűnt ugyanis, hogy a túlsúlyos egyének, akiknek testtömegindexe a 25 és 30 közötti tartományba esik, tovább élnek normális testtömegindexű társaiknál.

Az újságírók hebehurgya főcímekkel álltak elő: „A túlsúly növelheti az élettartamot”, „Félsz a fogyózástól? Ne aggódj... A ducik TOVÁBB élnek”, vagy épp „A plusz kilók azt jelentik, hogy elkerül a halál”. A tanulmány kevéssé meglepő módon heves vitákat váltott ki az orvostársadalomban, s az egészségügyi szakemberek „groteszknek”, „elhibázottnak” és „félrevezetőnek” nevezték. A Harvard táplálkozástudományi tanszékének vezetője is kijött a sodrából, s kerek perec „egy halom szemétnek” titulálta az elemzést abbéli  félelmében, hogy az élelmiszeripar ugyanúgy felhasználhatja annak eredményeit, ahogyan az olajipar kiaknázza  a klímaváltozás körüli koholt tudományos vitát. A közegészségügy szószólói természetesen nem  dughatják homokba a fejüket a számukra kínos adatok láttán. A tudomány az tudomány. De vajon hogyan lehetséges, hogy a túlsúly növeli számos életveszélyes betegség kialakulásának kockázatát, ám egyúttal meghosszabbítja az élettartamot? Ez a jelenség az elhízás paradoxonjaként vált ismertté. Úgy tűnik, a rejtély megoldása két lényeges torzítás, amelyek közül az első a dohányosok adatainak megtévesztő hatása.

Amint a Turbózd fel az AMPK-szintedet! című fejezetben kifejtem, a cigaretta nikotintartalma fogyást 

eredményezhet. Tehát ha valaki amiatt karcsúbb, mert dohányzik, akkor nem csoda, hogy a kisebb derékbőség rövidebb élettartammal párosul. Mivel az „elhízás paradoxonját” kimutatni kívánó tanulmányok nem kalkulálnak a dohányzás hatásával, „durván  alábecsülik” az elhízás veszélyeit.

A második fő hibaforrás az ok és okozat téves felcserélése. „A kisebb testsúly életveszélyes betegségekhez vezethet” megállapításnál nem valószínűbb-e vajon, hogy épp e súlyos nyavalyák eredményezik a  testsúlycsökkenést? A rejtőző daganatok, a krónikus szív­ vagy tüdőbetegségek, az alkoholizmus és a depresszió egytől egyig akaratlan súlyvesztést eredményezhetnek már hónapokkal vagy akár évekkel azelőtt, hogy felállítanák a diagnózisukat. Mint már szó volt róla, napjainkra a túlsúlyosság vált az elfogadottá ebben az országban. Az „abnormálisán” vékony - vagyis ideális testsúlyú  -  egyének talán valóban csak vigyáznak a vonalaikra, ám könnyen meglehet, hogy erős dohányosok, idősek és törékenyek, vagy épp súlyos betegek, akiknél a testüket emésztő kór váltja ki a súlycsökkenést.

Mivel az egészségügyi szakemberek  egyszer  s mindenkorra magyarázatot akartak adni az elhízás paradoxonjára, létrehozták a Global BMI Mortality Collaboration (Világméretű együttműködés a testtömegindex és a halálozási arányszám összefüggésének meghatározására) nevű kezdeményezést, amely több mint 10 millió ember adatait vizsgálta tucatnyi ország sok száz tanulmánya alapján - ez volt a testtömegindex és a halálozás kapcsolatának legátfogóbb kiértékelése az  emberi történelemben. A torzításokat ellensúlyozandó a kutatók nem kalkuláltak a dohányosokkal és az ismert krónikus betegségekben szenvedőkkel. Majd kiszűrték az első 5 év utánkövetési adatait, hogy megpróbálják kirekeszteni az elemzésből azokat a diagnosztizálatlan betegségben szenvedő egyéneket, akik közelgő haláluk miatt vesztettek súlyukból. Az eredmények egyértelműek voltak: a túlsúly vagy az elhízottság bármely foka az idő előtti elhalálozás szignifikánsan magasabb kockázatával  jár együtt. Az igazat megvallva, ha a torzításokat kiiktatjuk, „az elhízás paradoxona teljes egészében kitűnik a képből”. Magyarán szólva ez az úgynevezett paradoxon pusztán egy mítosz volt. Ha a szándékolt fogyás hatását vizsgáljuk, bízvást elmondhatjuk, hogy a soványabb emberek tovább élnek. A bariátriai műtétek következményeit elemző tanulmányok például az SOS-vizsgálat - azt mutatják, hogy a kisebb testsúly megnyújtja az élettartamot, és ugyanezt bizonyítják ama kísérletek is, amelyek során véletlenszerűen kiválasztott emberek életmódváltás következményeképpen indultak fogyásnak. Megállapították, hogy a diétának és testedzésnek köszönhető 5 kilós testsúlycsökkenés nyomán az elhalálozás általános kockázata 15 százalékkal esik vissza. A testmozgás önmagában,  fogyás nélkül is képes meghosszabbítani az élettartamot, ám úgy tűnik, hosszú éveket nyerhetünk kizárólag étrendi változtatások révén is.

Az Egyesült Államokban és szerte a világon elvégzett széles körű vizsgálatok megállapították, hogy a leghosszabb várható élettartam a 20-25 közötti, vagyis a normális testtömegindexhez társul. Ha a rendelkezésre álló legkiválóbb tanulmányokat összevetjük a leghosszabb távú utánkövetésekkel, ezt az intervallumot még lejjebb szűkíthetjük a 20-22 közötti BMI-re. Tehát az intervallum felső határához közeledve - sőt már a 21-es értéktől kezdve - „normál” BMI esetén is megnő a krónikus betegségek, úgymint a 2-es típusú cukorbetegség, a szívbetegségek, és többféle  rák  kialakulásának kockázata. A18,5-ös és a 24,5-ös értékek egyaránt a normál sávba esnek, ám a magasabb értékhez a szívbetegségek kétszer olyan magas kockázata társítható, mint az alacsonyabbhoz. Úgy tűnik tehát, az ideális testtömegindex 20 és 22 közé esik, s ezt az Oxford Vegetarian Study is megerősítette az alanyok „egy szokatlanul karcsú csoportjának” vizsgálata alapján. Ahogyan a normál BMI-sávban vannak fokozatok, úgy az elhízottakat is különböző kategóriákba sorolhatjuk. A 3-as fokozatú elhízás esetében, melyet 40-nél magasabb BMI- érték jellemez, az érintettek egy teljes évtizedet vagy még többet veszíthetnek élettartamukból. A 45-nél magasabb testtömegindex-értékeket tekintve, ha például egy 168 centis személy 127 kilót nyom, a várható élettartama annyira lecsökken, mint egy dohányosé.