A sebésztársadalom hevesen tiltakozik az ellen, hogy sokan belsőleges állkapocsösszedrótozásként fitymálják a bariátriai műtéteket, mondván, az orvosok összevissza szabdalják az egészséges belső szerveket csak azért, mert az emberek képtelenek fegyelmezni az étvágyukat. A szakterület képviselői már azon gondolkoznak, hogy inkább „anyagcsere-javító műtétekként” kellene hivatkozniuk a tevékenységükre, mivel állítják, hogy az anatómiai átalakítások páratlan élettani előnyökkel járnak. Bizonyítékként a sebésztársadalom a 2-es típusú cukorbetegség figyelemre méltó remissziós arányára hivatkozik. Súlycsökkentő műtétek után az elhízott cukorbetegek mintegy 55 százalékánál, és a kórosan elhízott diabéteszesek 75 százalékánál remisszió áll be, ami annyit jelent, hogy gyógyszeres kezelés nélkül is normalizálódik a vércukorszintjük. A javulás a műtét után alig néhány napon belül bekövetkezhet. A beavatkozást követő 15 éven belül a páciensek 30 százalékánál nem jelentkezik újra a cukorbetegség (szemben a műtéten át nem esett kontrollcsoport tagjainak 7 százalékos gyógyulási rátájával). De vajon biztosak lehetünk benne, hogy ez a sebészi beavatkozásnak köszönhető? Nem lehetséges, hogy a páciensek vércukorszint-csökkenését a rendkívül szigorú kalóriabevitel-korlátozás idézte elő, amit az orvosok a műtét előtti és utáni időszakra jellemzően előírnak, nem pedig holmi anyagcsere-sebészeti varázslat? A kutatók úgy döntöttek, hogy utánajárnak az ügynek.
A Texasi Egyetem bariátriai klinikáján a gyomorbypass műtétre kiírt 2-es típusú cukorbetegek önként vállalták, hogy az operációt megelőzően egy ideig szigorú kalóriakorlátozásnak vetik alá magukat. Befeküdtek a kórházba, és tíz napon át ugyanarra az étrendre fogták őket, amit közvetlenül a műtét előtt és után szoktak előírni vagyis az operáció körülményeit imitálva naponta átlagosan kevesebb mint 500 kalóriát vettek magukhoz. A kutatók ezután vártak néhány hónapig, hogy az alanyok visszaszedjék magukra a kilókat, mielőtt ténylegesen megoperálták volna őket, s a műtét előtt és után pontosan a korábbi diétát alkalmazták. Tehát ugyanazokat a pácienseket mindkétszer ugyanarra az étrendre fogták - az egyetlen különbség a tulajdonképpeni műtét volt másodjára. Ha az anatómiájuk átalakítása valóban valamiféle anyagcsereelőnnyel járt volna, akkor a második esetben jobb eredményeket produkáltak volna, ám bizonyos tekintetben épp az ellenkezője történt. A kalóriabevitel korlátozása önmagában hasonló javulást hozott a vércukorszint, a hasnyálmirigy-funkció és az inzulinérzékenység terén, ám a műtét nélküli első esetben a kontrollvizsgálatok számos egyéb mért értéke lényegesen jobbnak bizonyult. Vagyis a beavatkozás inkább kártékonyán hatott a páciensek anyagcseréjére, semmint jótékonyan. A lényeg, hogy a 2-es típusú cukorbetegség igenis visszafordítható egyszerű súlycsökkentéssel, ha idejében felismerik. Amennyiben sikerül leadniuk a testsúlyuk 15 százalékát, a 2-es típusú cukorbetegségben négy évnél nem régebben szenvedők közel 90 százalékánál bekövetkezik a remisszió, míg azok esetében, akik nyolc évnél hosszabb ideje élnek együtt a betegséggel, a diabétesz csupán 50 százalékos valószínűséggel fordítható vissza. Ám ezek az adatok csak azokra érvényesek, akik kizárólag diéta révén adtak le a súlyukból. Hiába csökkent más diabéteszesek testsúlya több mint kétszer annyit bariátriai műtétek útján, esetükben a remissziós értékek csupán 62, illetve 26 százalék voltak. Tehát ha a kést-villát kevésbé vitézül forgatva önerőből adjuk le fölös kilóinkat, több mint kétszerte olyan eredményesek lehetünk, mint ha a sebész szikéjére bízzuk magunkat.
A műtét nélküli fogyás egyéb előnyöket is kínál. A Lohaszd le a gyulladást! című fejezetben bemutatom a leptin nevezetű karcsúsítóhormont. Ha kizárólag diétával adjuk le súlyfölöslegünket, fokozódik a leptinérzékenységünk, ám ha gyomorbypass révén veszítünk a súlyunkból, ez a jelek szerint nem következik be. A csak diétával lefogyó cukorbetegeknél a szisztémás gyulladás markerei - például a daganatelhalás-faktor (TNF) - is javulnak, ám amikor nagyjából ugyanekkora súlycsökkenést gyomorbypass révén érnek el, a mért értékek szignifikánsan rosszabbodnak.
És vajon mi a helyzet a cukorbetegség szövődményeivel? Számos egyéb ok mellett azért is érdemes mindenáron elkerülnünk a diabéteszt, nehogy idővel megvakuljunk, vagy vesedialízisre szoruljunk. Ha súlycsökkentő műtéttel visszafordítjuk a cukorbetegséget, a vesefunkciónk javul ugyan, ám a diabétesz okozta látásvesztés meglepő módon éppúgy jelentkezhet vagy súlyosbodhat. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a bariátriai beavatkozás következtében kevesebbet eszünk ugyan, de nem feltétlenül jobb minőségű táplálékot. Eszembe jut erről a The New England Journal of Medicine egy híres tanulmánya, amelyhez több ezer cukorbeteget válogattak be véletlenszerűen egy fogyókúrás célzatú intenzív életmódprogramba. Tíz év elteltével a programot a tervezettnél hamarabb leállították, mivel a cukorbeteg résztvevők egyáltalán nem éltek tovább, és a szívroham is ugyanúgy aratott közöttük. A kudarcot az okozhatta, hogy a diabéteszes betegek továbbra is ugyanazt az éreltömítő étrendet fogyasztották, épp csak kisebb adagokban. Van azonban egy diéta, amely bizonyítottan visszafordítja a cukorbetegség okozta szembetegséget: éspedig dr. Kempner rizs- és gyümölcsétrendje. A Duke Egyetem munkatársa, Walter Kempner több mint fél évszázaddal ezelőtt kimutatta, hogy ez a növényi alapú étrend, amely rendkívül szegény nátriumban, zsírban, koleszterinben és állati fehérjében, nem csupán az előrehaladott szív- és veseelégtelenséget fordítja vissza, de a diabéteszes retinopátiát is - egyes pácienseknél olyan nagy javulás következett be a hatására, hogy míg korábban az újságok főcímeit sem tudták kisilabizálni, idővel ismét normálisan láttak. S ehelyett hogyan kezeljük manapság a súlyos diabéteszes retinopátiát? Nos, intravitreális szerekkel, ami annyit jelent, hogy injekciókat adnak egyenesen a szemgolyóba! Ha pedig ez nem válik be, következik a pánretinális lézeres fotokoaguláció, melynek során lézersugárral foltokat égetnek a szemgolyó hátsó részének csaknem teljes felületére abban a reményben, hogy a megmaradt kicsiny területeknek javul a vérellátásuk. Amikor erről hallok, Kempner munkásságának ismeretében óhatatlanul úgy érzem, hogy visszafelé haladunk az időben. Azt még elfogadnám, ha fél évszázaddal ezelőtt jobb híján barbár „égessük ki a szemüreget” típusú sebészi eljárásokhoz folyamodtunk volna, de mára hál’ istennek bebizonyosodott, hogy kizárólag étrendi változtatásokkal is visszafordíthatjuk a látásvesztést. Ám az orvosok ahelyett, hogy tanulnának, a jelek szerint inkább csak felejtenek. Kempner demonstrálta továbbá, hogy a súlyos elhízás „drasztikus beavatkozás” nélkül orvosolható, hiszen számos páciense 50-100 kilót is leadott pusztán az életmódváltásnak köszönhetően - nem kellett kórházba feküdniük, gyógyszereket szedniük, vagy műtétnek alávetniük magukat. A Kempner-féle diéta maga elég drasztikus ugyan (semmiképp sem végezhető orvosi ellenőrzés nélkül), de legalább nem volt szükség hozzá arra, hogy a fogyni kívánók belső szerveit felvagdalják és megplasztikázzák. „Még ha e műtétek fenntarthatóan eredményesnek bizonyulnak is - írta a Yale-Griffin Megelőzéskutató Központjának (Yale-Griffin Prevention Research Center) alapító igazgatója -, szánalmas társadalmi paródiának tűnik a gyakorlat, hogy a lábunk és a villánk okosabb felhasználása [a testgyakorlás és diétázás] helyett a bél- és emésztőrendszerünk természetes anatómiáját rendezzük át.”
De vajon mennyire fenntartható a bariátriai műtétek eredményezte súlycsökkenés? A beavatkozás utáni első egy-két évben a gyomorbypasson átesett páciensek zöme visszaszedi magára a leadott fölösleg egy részét, ám háromnegyedük 5 év múltán is megtart legalább 20 százaléknyi súlycsökkenést. íme tehát egy elhízott személy tipikus pályagörbéje: Ha eredendően 130 kilót nyomott, a bariátriai műtét után két esztendővel a maga 81 kilójával szimplán túlsúlyosnak számít majd, ám a rákövetkező években ismét visszafalatozza magát az elhízott kategóriába, és a testsúlya 94 kilónál állapodik meg. Ez a „nassoló” létforma számlájára írható: a kényszeres evők közül ugyanis sokan átállnak a nagy lakomákról, melyeket a műtét után már nem fogad be a gyomruk, az egész napos folytonos csipegetésre. Nyolc év elteltével a gyomorbypassos páciensek mintegy fele továbbra is beszámol időszakos étkezési zavarokról. Ahogyan a gyermekkori elhízás egy specialistája megjegyezte: „Számos pácienst láttam, aki csokiszeleteket gyömöszölt egy turmixgépbe, majd nyakon öntötte némi tejszínnel, csak hogy így kerülje meg a műtétileg beültetett akadályokat”, amilyen a gyomorgyűrű. A bariátriai műtétek hirdetései teli vannak tündérmesébe illő, „boldogan éltek, míg meg nem haltak” stílusú ígéretekkel - egy reklámelemző szavaival élve „boldog-boldogtalant azzal kecsegtetnek, hogy valóságos Hamupipőkévé varázsolják”. E tény is közrejátszhat abban, hogy felmérések tanúsága szerint a páciensek gyakran túlbecsülik a leadható kilók számát, viszont alábecsülik a felépülés folyamatának gyötrelmeit. Egy ilyen beavatkozás az étkezési szokásainak gyökeres megváltoztatására kényszeríti a pácienst: a továbbiakban kénytelen lassan enni, és alaposan megrágni minden egyes falatot. A vertikális gyomorplasztika nyomán a gyomor térfogata két softball nagyságúról fél teniszlabdányira csökken, bypass vagy gyűrűzés esetén pedig nagyjából fél pingponglabdányira. Képzelheted, milyen lélekromboló lehet a páciens számára, amikor a beavatkozások után újra hízni kezd - egyszerűen úgy érzi, hogy az utolsó mentsvára is összedőlt. Ez segíthet megmagyarázni, miért nagyobb a bariátriai pácienseknél a depresszió és az öngyilkosság kockázata. A súlyos elhízás önmagában is megemelheti a szuicid depresszió valószínűségét, ám úgy tűnik, a műtéten átesett hasonló súlyú egyének még nagyobb kockázatnak vannak kitéve. A bariátriai páciensek nagyjából négyszeres eséllyel követhetnek el öngyilkosságot, mint ilyesfajta beavatkozáson át nem esett azonos testtömegindexű, korú és nemű embertársaik. Még meggyőzőbb bizonyíték, hogy az előtte-utána „tükörképelemzések” tanúsága szerint ugyanazoknál az egyéneknél a műtétet követően megnő annak kockázata, hogy súlyos kárt tesznek önmagukban.
Csaknem minden ötvenedik bariátriai páciens előbb- utóbb kórházba kerül azért, mert kárt tett magában, vagy öngyilkosságot kísérelt meg. Ráadásul ez csak a megerősített önpusztító epizódok számaránya, melybe nem tartoznak bele az olyan leplezett kísérletek, mint a „tisztázatlan okból” bekövetkezett túladagolások. A súlycsökkentő műtéten átesett pácienseknél a „véletlen halálesetek” száma is megemelkedik, jóllehet ezek egy része valószínűleg megváltozott alkohollebontó képességük következménye. Ha egy gyomorbypassos személy, teszem azt, felhörpint két kupica vodkát, módosult anatómiája miatt a véralkoholszintje perceken belül jócskán felszökik. Eddig azonban nem sikerült kideríteni, hogy ez vajon szerepet játszik-e az alkoholproblémák arányának 25 százalékos növekedésében, amit az operáció utáni második év folyamán regisztráltak. A jelek szerint még azok is nehezen birkóznak meg a beavatkozás utóhatásaival, akik sikeresen leadták, és később sem szedték vissza súlyfölöslegüket. Jóllehet e páciensek életminősége a műtét után tíz évvel sokkalta jobb, már ami a testi egészségüket illeti, a mentális állapotuk jelentős romlást mutat a beavatkozás előtti állapothoz képest - még a legtöbb kilótól megszabadult páciensek esetében is. A helyzet külön iróniája, hogy a közkeletű vélekedés szerint a súlycsökkentő műtéteket a „svindlerek” veszik igénybe, akik a „könnyebbik utat” választják, hiszen „erőfeszítés nélkül” adják le a súlyfeleslegüket. A baj csak az, hogy a korábbi kövérség szégyenbélyegétől nem mindig szabadulnak meg a kilókkal együtt. Egyes vizsgálatok arra mutatnak, hogy akit az emberek egyszer kövérnek könyveltek el, a továbbiakban is ekként kezelik. Ehhez járul még az erőteljes műtétellenes előítélet: az emberek zöme mélységesen elítéli (és testileg is a legkevésbé vonzónak tartja) azokat az egyéneket, akiknek kés alá kell feküdniük, hogy végre le tudjanak fogyni. Nem nehéz elképzelni, mennyire alááshatja a páciensek lelki egészségét a tény, hogy hiába csatlakoztak a normál testalkatúak „klikkjéhez”, ennek tagjai továbbra is előítélettel tekintenek rájuk.
A középkorban a koplaló jobbágyok az eljövendő bőség utópiájáról álmodoztak, egy olyan helyről, ahol kolbászból van a kerítés, és a sült galamb az ember szájába repül. Az angolok Cockaigne-nek nevezték e földet. Azt azonban a középkori mesemondók sem hitték volna, hogy utódaik közül sokan e csodabirodalom lakóiként kivágatják a gyomrukat és a beleik egy részét, hogy ekként védekezzenek a túlzott bőség ellen. Az emberi test, amely a rendelkezésre álló többletkalóriákból pluszsúlyt szed magára, teljességgel szabályszerűen működik. Ha az effajta súlygyarapodást gyógyszerekkel vagy sebészi úton akarjuk meggátolni, akkor nem az emberi szervezet egy anomáliáját próbáljuk kiküszöbölni, hanem a normál működését igyekszünk mesterségesen megzavarni és átalakítani. A kritikusok rámutattak, milyen nevetséges dolog műtétileg szántszándékkal diszfunkcionálissá tenni egészséges emberi szerveket (gyakorlatilag ez történik, amikor felszívódási zavart idézünk elő), különösen, ha gyermekekkel űzünk ilyen praktikákat. A gyerekeken és tizenéveseken végzett súlycsökkentő műtétek mind elterjedtebb gyakorlattá válnak, és már arra is volt példa, hogy 5 éves gyerkőcöt küldtek a kés alá. A sebészek azzal mentik eljárásukat, hogy aki kövéren nő fel, súlyos érzelmi sérüléseket szenvedhet, és „egész életében szociálisan retardált marad”. A megelőző gyógyászat hívei azzal érvelnek, hogy a súlycsökkentő sebészet nem más, mint a közmondásos „veszett fejsze nyele”. Válaszul a bariátriai gyermeksebészet egyik szószója így nyilatkozott: „Folyton azt hajtogatják, hogy a megelőzésre kell összpontosítanunk. Ezzel persze én is egyetértek. Ám ha azt látom, hogy valaki fuldoklik, nem kurjantok oda neki, hogy »hékás, tanulj meg úszni«, hanem habozás nélkül megmentem.” Nyomós érv persze, hogy a súlycsökkentő műtétek előnyei mégiscsak felülmúlják a kockázatokat, ha az egyetlen alternatíva a maradandó kóros kövérség, mely becslések szerint 13 évvel kurtítja meg az illető életét. Noha egyelőre nincsenek adataink randomizált vizsgálatokból ennek alátámasztására, várakozásaink szerint a bariátriai beavatkozáson átesett páciensek átlagosan jelentősen tovább élnek azoknál az elhízott egyéneknél, akiket nem operálnak meg. Bizonyos tekintetben tehát nem csoda, hogy a sebészek következetesen élet-halál kérdésnek állítják be ezeket az önként vállalt műtéteket - csakhogy itt szó sincs valódi kényszerhelyzetről. A bariátriai műtétek előnyei csupán addig nyomnak többet a latban a kockázatoknál, míg nincs semmilyen más alternatíva.
Az 1980-as években nagy hírverés közepette bemutatták az intragasztrikus ballont, melyet be lehet ültetni a gyomorba, hogy levegővel vagy vízzel feltöltve elfoglalja űrtartalmának nagy részét. Ám sajnálatos módon a sebészeti termékeket gyakran azelőtt piacra dobják, hogy kellőképpen igazolták volna biztonságukat és eredményességüket, és a gyomorballonok esetében is ez történt. A „gyomorballon-buborék” akkor pattant szét, amikor a Mayo Klinika munkatársai egy vizsgálat során megállapították, hogy 10 ballonból 8 magától leeresztett (ami komoly kockázatot jelent, hiszen így bekerülhet a bélrendszerbe, és ott elzáródást okozhat), ám csak azután, hogy minden második páciensnél felmaródásokat okozott a gyomorfalon. A dolog csattanója, hogy az eszköz súlycsökkentőként egyáltalán nem is vált be. Az intragasztrikus ballont végül kivonták ugyan a piacról, ám mára ismét megjelent. Harminchárom évi kihagyás után az FDA 2015-ben kezdte meg a gyomorballonok egy új verziójának engedélyezési eljárását, melyből utóbb több mint 5000 darabot ültettek be. Ekkorra meghozták az úgynevezett Napfény-törvényt, hogy sugarával csíramentesítsék a gyógyszercégek (ületve a sebészeti termékeket és gyógyászati segédeszközöket gyártó vállalatok) és az orvostársadalom igencsak elfertőződött kapcsolatát, nevezetesen rákényszerítsék ezeknek az iparágaknak a képviselőit, hogy fedjék fel, milyen összegeket juttatnak a doktoroknak. A legtöbbünk tisztában van vele, hogy a nagy gyógyszeripari cégek mindkét fél számára busásan jövedelmező kapcsolatban állnak az orvosokkal, ám azt már kevesebben tudják, hogy a sebészek is takaros summákat kapnak azoktól a gyártóktól, akiknek a termékeit munkájuk során felhasználják. Az a száz sebész, aki a legnagyobb összegű iparági juttatásokban részesült, egyetlen esztendő alatt hihetetlen összeget, 12 mülió dollárt vágott zsebre a sebészeti termékek gyártóitól. Ám ezeknek az orvosoknak csak elenyésző kisebbsége tárta fel nyíltan ezt a kirívó összeférhetetlenséget a publikációiban.
A ballonbeültetés előnye a bariátriai műtétek legtöbb válfajával szemben az, hogy visszafordítható - ám ez még nem jelenti, hogy nincsenek káros mellékhatásai. Az FDA egész sor tájékoztató közleményt adott ki a beavatkozás kockázatairól, amelyek legsúlyosabbja a gyomorperforáció következtében beállt halál. De vajon hogyan képes egy sima, gömbölyű tárgy átlyukasztani a gyomorfalat? Nos úgy, hogy ismételten olyan heves hányást okoz a páciensnél, amitől egyszerűen felszakad a gyomorfala, és az illetőnek vége. Az émelygés és hányás kevéssé meglepő és igen gyakori mellékhatások, melyek a gyomorballon- beültetések után az esetek többségében előfordulnak. A szakadatlan hányás a valószínű magyarázata a ballonműtétek után kialakuló életveszélyes tápanyaghiánynak is.
Egyes komplikációk - például a bélelzáródás - a ballon leeresztése miatt következnek be, másokat azonban különös módon épp a váratlan túlfúvódása okoz - itt elsősorban a fájdalmakat, hányást és alhasi puffadtságot említhetjük. A problémát először a mellimplantátumoknál figyelték meg, ahogyan többek között a The Phenomenon of the Spontaneously Autoinflating Breast Implant (A spontán módon, maguktól felfúvódó emlőimplantátum jelensége) című szakcikk beszámol róla. Az implantátumok teljesen váratlanul duzzadni kezdtek, átlagosan több mint 50 százalékkal megnövelve a mellek térfogatát. „Máig nem értjük igazán e jelenséget, melyet az esetek egy részében be sem jelentenek” - szögezte le egy tanulmány szerzője. (Érdekes tény, hogy az első gyomorballon-kísérletek során mellimplantátumokat is felhasználtak, vajmi kevés sikerrel.)
Ám ahogy az összes többi egészségügyi döntésnél, itt is az előnyöket kell összevetni a kockázatokkal. A gyártók által finanszírozott vizsgálatok tetemes súlycsökkenésről számoltak be, ám bajos szétválasztani magának a ballonnak a hatását a vele járó ellenőrzött diétáétól és az életmódbeli változtatásokétól, melyeket az orvosok a beavatkozás után előírnak. A gyógyszervizsgálatok során a kontrollcsoport tagjainak könnyen adhatunk cukorpirulát, de hogyan szűrhetjük ki egy műtéti beavatkozás placebohatását? Úgy, hogy elvégzünk egy álműtétet.
2002-ben a The New England Journal of Medicine hasábjain egy merész tanulmány jelent meg. Szerzői az artroszkópos térdműtétet, a leggyakoribb ortopédiai beavatkozást vették górcső alá. Dollármilliárdokat költünk arra, hogy oszteoartritisz vagy térdsérülések esetén artroszkópot vezetünk be a térdízületbe, majd eltávolítjuk vele a károsodott szövetet, de vajon valóban eredményesek ezek a műtétek? Térdbántalmaktól szenvedő páciensek egy csoportját véletlenszerűen két része osztották: a betegek egyik felén elvégezték a valódi operációt, a másik felükön viszont csak álműtétet hajtottak végre, melynek során a sebészek felvágták ugyan a páciensek térdét, és imitálták az eljárás egyes fázisait, beleértve a sóoldatos lemosást, ám igazából hozzá sem nyúltak magához az ízülethez.
A kísérlet jókora felzúdulást okozott. Hogyan vághatnak fel embereket holmi áloperációk kedvéért? - háborgott a közvélemény. Az orvosszövetségek kétségbe vonták a műtéteket végző sebészek szakmai etikáját, nemkülönben ama páciensek épelméjűségét, akik hajlandók voltak részt venni egy ilyen kísérletben. S hogy mi lett az eredmény? Eltaláltad! A valóban megoperált betegek fájdalmai enyhültek, ám ugyanígy a placebopáciensek is javulást mutattak. A műtéteknek tehát nem volt tényleges hatásuk.
Jelenleg a koszorúérsztentek és a váll rotátorköpeny- műtétei szenvednek hasonló bizalmi válságot.
Az intragasztrikus ballonok vizsgálata során az álbeavatkozásokkal kontrollált kísérletek azt mutatták, hogy gyakorta sem a régebbi, sem az újabb eszközök nem eredményeztek érdemi súlycsökkenést. És ha beválnak is, a fogyás sokszor átmeneti, hiszen a ballon csupán 6 hónapig maradhat a gyomorban, ugyanis ezen túl már túlságosan nagy a kockázata annak, hogy leereszt. S hogy miért nem ültethetünk be rögtön egy újabbat? Ezzel is megpróbálkoztak, ám a módszer nem csökkentette hosszú távon a páciensek testsúlyát. Egy álbeavatkozással kontrollált vizsgálat arra mutatott, hogy a ballonnak az étvágyra és telítettségérzetre gyakorolt hatása idővel elenyészik - alkalmasint mert a testünk hozzászokik az új normához. Az álműtétekkel végzett kísérletek bebizonyították, hogy leggyakoribb operációink közül jó néhány maga sem egyéb álműtétnél. Az orvosok előszeretettel kérkednek azzal, hogy a tudomány emberei. Példának okáért jogosan emeljük fel szavunkat az oltásellenes mozgalommal szemben. Az orvostársadalom számos tagját háborítja fel az a politikai irányzat, hogy az emberek maguk válogatják ki a nekik tetsző „tényeket”. Ám amikor arról olvasok, hogy e továbbra is népszerű műtétek némelyike nem csupán felesleges, hanem egyenesen káros - például növeli annak kockázatát, hogy a páciensnek utóbb térdprotézisre lesz szüksége - óhatatlanul felmerül bennem a gondolat, hogy mi, orvosok sem vagyunk immunisak a „kacsák” és
„alternatív tények” magunk kreálta változataira.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése