Miután áttekintést kaptál az elhízás okairól és következményeiről, lássunk hozzá ama megoldások seregszemléjéhez, melyeket az eddigiekben a súlyfölösleg ellen bevetettek - és vizsgáljuk meg, hogy vajon valóban képesek-e hatékonyan kiiktatni az alapvető okot. Az elhízás kezelését régóta elhiteltelenítik a szélhámosok, svindlerek és kuruzslók üzelmei és hamis csodagyógyszerei. Még a bariátriai gyógyászat (a görög barosz, azaz súly szóból) modern tudományterületére is rávetül a „sarlatánság alattomos árnya”. Az embereket elámítja a gyors és erőfeszítés nélküli karcsúsodás varázsszereinek hírverése, s azután magukat ostorozzák, amiért náluk nem következik be a csoda, vagy azt képzelik, hogy az anyagcseréjükkel vannak súlyos bajok. A spektrum másik végén pedig azokra a borúlátó-vészmadár orvosokra bukkanunk, akik váltig hajtogatják, hogy „a kövérek eleve kövérnek születtek, és ez ellen nincs mit tenni”. Az igazság pedig valahol a két megközelítésmód között rejlik.Az elhízás gyógyításának nehézségeit sokszor hasonlítják az idegen nyelvek elsajátításához; mindkettő olyan eredmény, amit gyakorlatilag bárki elérhet, ha hajlandó nekigyürkőzni, és nem sajnálja rá a temérdek időt és energiát. A kutatások tanúsága szerint az elhízottak zöme egykettőre feladja a kezelést. Akik igyekeznek kitartani, azoknak a túlnyomó része nem elég eltökélt, hogy valóban megszabaduljon a teljes súlyfeleslegétől. S ha egy-egy tántoríthatatlan fogyókúrázó mégis eléri a kitűzött célt, utóbb hajlamos szép lassan visszaszedni magára a leadott súly nagy részét. Ám szerintem mindez csupán arról árulkodik, hogy lefogyni nehéz, de korántsem lehetetlen! A dohányosoknak átlagosan harminc próbálkozásra van szükségük, míg végleg sikerül letenniük a cigarettát. S ahogy a dohányzás abbahagyásánál, úgy a súlyfölöslegünk leadásánál is segít, ha elkerülhetetlen szükségszerűségként gondolunk rá. Amint az Elhízáskutató Társaság (Association fór the Study of Obesity) elnöke megfogalmazta, alapvető feladataink végrehajtásához, például hogy felkeljünk az éjszaka kellős közepén, és megetessük a kisbabánkat, nincs szükségünk akaraterőre - ez olyasmi, amit egyszerűen muszáj megtennünk.
Ám a jelek szerint az elhízás járványára adott kollektív válaszunk nem áll arányban a helyzet súlyosságáról pufogtatott frázisainkkal. Ha az elhízás valóban „riasztó méreteket öltött nemzeti válság”, melyet a tiszti főorvos a szeptember tizenegyedikei események után „minden ízében éppoly pusztítónak” titulált, amilyen a terrorizmus, akkor miért reagálunk rá ilyen lagymatagon? A kormányok példának okáért jámbor javaslatokat tesznek az élelmiszeriparnak, foganatosítson „önkéntes kezdeményezéseket, hogy korlátozzák a kevésbé egészséges élelmiszerek reklámozását a gyermekeknek”. Olybá tűnik, mintha eleve behódolnánk, és átadnánk az irányítást a nagy cégeknek! Az elhízás járványának megállítására tett bátortalan próbálkozásainkat szemléletesen példázza egy nemzeti kezdeményezés, melyet az Amerikai Társadalom Egyesült Munkacsoportja a Táplálkozásért (Joint Task Force of the American Society fór Nutrition), az Élelmiszer technológusok Intézete (Institute of Food Technologists), valamint a Nemzetközi Élelmiszer-tájékoztatási Tanács (International Food Information Council) szorgalmazott: az úgynevezett „apró változások megközelítésmódja”. A javaslatok közé tartozott egyebek mellett, hogy mivel a kisebb változtatások „könnyebben kivitelezhetők”, „majonéz helyett használjunk inkább mustárt”, „reggelente pedig két fánk helyett csak egyet fogyasszunk”. Nos, ez egy kicsit olyan, mint papírvágó késsel bonyolódni tűzpárbajba. Az apró változások megközelítésmódjának szószólói siránkoznak, hogy a többi függőség - úgymint az alkohol, a kokain, a szerencsejáték vagy a nikotin - rabjaitól eltérően az elhízottaknak nem tanácsolhatjuk, hogy mondjanak le teljesen a függőségüket okozó szerről, hiszen „az embernek muszáj ennie”. Ám csak mert levegőt vennünk is muszáj, ez még korántsem jelenti, hogy egy cigaretta végén át kell szipákolnunk. Hasonlóképpen a puszta tény, hogy nem élhetünk étel nélkül, nem jelenti azt, hogy szemétkajával kell tömnünk a fejünket.
A zsíreltávolításos testszobrászatra 1921-ben tették az első műtéti kísérletet. Nevezetesen egy táncos szeretett volna formásabb bokát magának. A sebész azonban nyilvánvalóan túl sok szövetet kapargatott le, és túl szorosan öltötte össze a sebet, ami üszkösödéshez, amputációhoz és a plasztikai sebészet történetének első feljegyzett műhibaperéhez vezetett. A modern zsírleszívás sokkal biztonságosabb, mindössze ötezerből egy esetben jár halálos kimenetellel. A zsírleszívás napjainkban egyeduralkodó a világ legnépszerűbb kozmetikai sebészeti beavatkozásaként - és a hatásai valóban csupán kozmetikaiak. A The New England Journal ofMedicine egy tanulmányának szerzői 15 elhízott nőt vizsgáltak az előtt és után, hogy mintegy 9 kilónyi zsírt leszívtak a testükről, ami teljes testzsírmennyiségük közel 20 százalékos csökkenését eredményezte. Ha az ember ledolgoz magáról a teljes testsúlya 5-10 százalékát kitevő hájat, rendes esetben jelentősen visszaesik a vérnyomása, a vércukor-, koleszterin- és trigliceridszintje, valamint enyhülnek a gyulladásos panaszai, ám a nagymértékű zsírleszívást követően ezeknek az előnyöknek egyike sem volt tapasztalható. Ez azt sugallja, hogy nem a szubkután, vagyis a bőr alatti zsír jelenti a problémát. Az elhízás anyagcsere következményeit a belső szerveinket körülpárnázó vagy akár átszövő zsigeri zsír okozza - például az izmainkat vagy a májunkat márványozó zsírszövet. Márpedig ettől egyetlen módon szabadulhatunk meg, éspedig úgy, hogy kevesebb kalóriát viszünk be a szervezetünkbe, mint amennyit elégetünk.
És akkor mi történne, ha egy szikével felszerelkezve bocsátkoznánk tűzharcba? A súlycsökkentő műtétek száma 1998 óta, amikor az első nemzetközi felmérés évi mintegy 40 ezer beavatkozásról adott hírt, robbanásszerűen megemelkedett - mára csak az Egyesült Államokban több százezer ilyen műtétet végeznek évente. Az első kifejlesztett eljárás, a vékonybélbypass voltaképpen abból állt, hogy eltávolítottak a páciensből mintegy 6 méternyi bélszakaszt. Több mint 30 ezer vékonybélbypasst végeztek már el, mire ráeszméltek a „katasztrofális”, „végzetes következményekre”. Ezek legsúlyosabbja a fehérjehiány okozta májrendellenesség volt, amely „halálos májnekrózissá” fajult. A végzetes beavatkozásokra máig „a sebészet történetének egyik gyászos balfogásaként” emlékezünk.
Napjainkra a bariátriai műtéteket követő halálozási arányszámot „igen alacsonynak” tekintik, ami annyit jelent, hogy e beavatkozások átlagosan minden 300-500 páciensből egy számára bizonyulnak hosszabb távon végzetesnek. A leggyakoribb eljárás a vertikális gyomorplasztika, más néven csőgyomorképzés, amelynek során a gyomor legnagyobb részét eltávolítják, csupán egy keskeny csövet vagy hüvelyt hagynak meg, hogy korlátozzák az egy étkezésnél elfogyasztható étel mennyiségét. Ironikus módon számos páciens abban a meggyőződésben folyamodik súlycsökkentő műtéthez, hogy „a fogyókúrázás nála úgysem válik be”, ám a sebészeti beavatkozással éppen egy élethossziglani fogyókúrára kényszeríti magát. A bariátriai műtétekre tehát egyfajta belsőleges állkapocs-összedrótozásként is gondolhatunk. A gyomorbypass a második leggyakoribb súlycsökkentő műtét. Ez a gyomorűrtartalom leszűkítését, vagyis gyomrunknak golflabda méretűnél kisebb erszénnyé történő lefűzését a felszívódás gátlásával kombinálja - nevezetesen a vékonybél első szakaszát kikerülve jócskán átalakítja emésztőrendszerünk anatómiáját. Úgy tűnik, ez az eljárás hatékonyabb a gyomor legnagyobb részének egyszerű kivágásánál - a súlyfelesleg 63 százalékának elvesztését eredményezi a csőgyomrúak 53 százalékához képest -, ám a gyomorbypassnál nagyobb eséllyel fordulnak elő súlyos komplikációk. Sokan meglepetéssel értesülnek róla, hogy az új sebészeti eljárások bevezetése előtt nem kötelezőek a hagyományos engedélyezési procedúrák, de még az Élelmiszer- és Gyógyszerfelügyelet (Food and Drug Administration, FDA) jóváhagyására sincs szükség. Ráadásul az újfajta műtéti beavatkozások jórészt a szabályozó hatóságok fokozott ellenőrzése alól is mentesülnek, ami potenciálisan sokkal kockázatosabbá teszi őket az új gyógyszereknél.
A bariátriai műtétek harmadik leggyakoribb típusa a helyreállító operáció, melynek során megpróbálják rendbe hozni, amit az első beavatkozás során elfuseráltak. A bariátriai páciensek akár 25 százalékának újra kés alá kell feküdnie, hogy orvosolják a korábbi műtét okozta problémákat, vagy további eljárásokat alkalmazzanak. Ám az ismételt operáció kockázatosabb, halálozási arányszáma akár tízszeres is lehet az első beavatkozáshoz képest, ráadásul a sikerre sincs semmiféle garancia. A komplikációk közé tartoznak a szivárgások, a sipolyok, fekélyek, szűkületek, kimaródások, az elzáródás és a súlyos gyomorsav-visszaáramlás. A kockázat mértéke rendszerint az operáló sebész ügyességétől függ. A The New England Journal ofMedicine egyik cikkében leírták, hogy bariátriai sebészek önkéntesen bemutatták a műtétjeikről készült videofelvételeket egy kollégáikból álló bizottságnak kiértékelés céljából. A kísérletben részt vevő sebészorvosok szakértelme és manualitása nagymértékben eltérőnek bizonyult, ám egyértelműen összefüggést mutatott a komplikációk, az újabb kórházi kezelések és műtétek, valamint az elhalálozások arányszámával. A kevésbé rátermett sebészek által operált pácienseknél közel háromszor annyi komplikáció lépett fel, és ötszörösére növekedett az elhalálozás kockázata. A sportolókhoz és zenészekhez hasonlóan a sebészek között is akadnak egyesek, akik ösztönösen tehetségesebbek kollégáiknál, ám a gyakorlat mindenkinek segíthet a képességei kicsiszolásában. A gyomorbypass olyan bonyolult eljárás, hogy a mesteri elsajátításához több száz esetre is szükség lehet. A komplikációk kockázata mintegy 500 műtét után kezd stagnálni, ám a legalacsonyabb kockázati szintet olyan sebészeknél állapították meg, akik több mint 600 esetben végezték már el a beavatkozást. Tehát ha mégis úgy döntesz, hogy aláveted magad a műtétnek, azt javaslom, faggasd ki előtte a sebészt, hogy mekkora a rutinja, és okvetlenül akkreditált Kiváló Bariátriai Központot (Bariatric Center of Excellence) szemelj ki, ugyanis a műtéti halandóság két- háromszor alacsonyabb ezekben az intézményekben, mint a nem akkreditált létesítményekben.
És ha a műtét tökéletesen sikerül, akkor is egész hátralévő életedben tápanyag-utánpótlásra és rendszeres felülvizsgálatokra lesz szükséged, hogy megelőzd az ásványianyag- és vitaminhiányt - aminek következményei jóval komolyabbak egy kis vérszegénységnél, csontritkulásnál vagy hajhullásnál. Egyes bariátriai műtétek olyan potenciálisan életveszélyes betegségek súlyos eseteit eredményezték, amilyen a beriberi, a pellagra, a fehérjehiány-betegség és az idegrendszeri károsodás, ami a beavatkozás után évekkel vagy akár évtizedekkel is megnyilvánulhat látásvesztés formájában (rézhiányos betegeknél). A tiamin, avagy Brvitamin súlyos hiánya esetén pedig csaknem minden harmadik betegnél maradandó agykárosodás alakult ki, mire sikerült diagnosztizálni őket.
A tápanyagok felszívódásának megakadályozása teljességgel célzatos a gyomorbypasshoz hasonló beavatkozásoknál. A vékonybél bizonyos szakaszainak kiiktatásával sikeresen meggátolhatjuk a kalóriák felszívódását - ám sajnálatos módon a fontos tápanyagokét is. A rendszeres hányás miatt pedig még azoknál az egyéneknél is életveszélyes tápanyaghiány alakulhat ki, akik csupán a vertikális gyomorplasztikához hasonló leszűkítő eljárásoknak vetik alá magukat. Igazság szerint a bariátriai műtéten átesett páciensek akár 60 százaléka is panaszkodhat gyakori hányásokra „nem megfelelő” étkezési szokásai miatt - ami annyit jelent, hogy ezek az emberek megpróbálnak normálisan enni.
Egy másik hasonló jelenség a „dömpingszindróma”. A gyomorbypasson átesettek jókora százaléka szenved alhasi görcsöktől, hasmenéstől, hányingertől, puffadástól, fáradtságérzettől vagy szívdobogástól, miután kalóriadús étkeket fogyaszt, mivel ezek a gyomrot kikerülve egyenesen a belekbe zúdulnak. A sebészek szerint azonban ez nem műtéti hiba következménye, hanem az ilyen beavatkozások normális velejárója: „A dömpingszindróma elvárt és kívánatos eleme a gyomorbypass műtétek viselkedésmódosító hatásának, hiszen visszariaszthatja a pácienst a nagy energiasűrűségű élelmiszerek fogyasztásától.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése