Úgy tűnik, mára hozzáedződtünk az elhízás halálos fenyegetéséhez. Ha fellapozzuk az 50 évvel ezelőtti orvosi szakirodalmat, amikor a kövérség még nem számított bevett normának, sokkal vészterhesebb leírásokat találunk róla: „Az elhízás mindig tragikus jelenség, mely riasztó kockázatokkal jár.” És ehhez még igazán kövérnek sem kell lenni! Megvizsgálva az évente 4 millió halálesetet, amelyeket a testzsír túlzott felhalmozódásának tulajdonítanak, megállapíthatjuk, hogy az áldozatok közel 40 százaléka csupán túlsúlyos volt, nem elhízott. A Harvard két elhíresült tanulmányának eredménye szerint már azok is a súlyos krónikus betegségek megnövekedett kockázatával néznek szembe, akik kora felnőttségüktől a középkorúságukig csupán 5 kilót szednek fel. Ám fordítva is igaz a dolog: már egy csekély súly csökkenés is jelentős egészségügyi előnyökkel járhat. A jó hír, hogy a legveszedelmesebb zsírszövetet adjuk le a legkönnyebben. Úgy tűnik, a testünk igyekszik először az alattomos zsigeri zsírtól megszabadulni. Noha a legtöbb súlyosan elhízott egyénnek akár testsúlya 20 százalékát is le kell adnia, hogy számottevő javulást tapasztaljon életminőségében, a megbetegedések kockázata jóformán azonnal lecsökken Már 3 százaléknyi súlycsökkenés esetén (ami egy 90 kilós egyénnél mindössze 2,7 kilogramm) lejjebb száll a vércukor- és trigliceridszintünk. Ha sikerül testsúlyunk 5 százalékát leadni, kedvező változást tapasztalunk a vérnyomásunkban és a koleszterinszintünkben. Ezen túlmenően az 5 százalékos testsúlycsökkenés - ami 90 kilóról indulva alig 4,5 kilogramm - felére mérsékli a cukorbetegség kialakulásának kockázatát.
A Dietking Makes You Fát (A fogyás hizlal) című könyv eredetileg 1980-ban látott napvilágot, s azóta már több kiadást is megért. Mivel a fogyókúrák után az emberek zöme visszahízza a leadott kilókat, sokan aggódnak amiatt, hogy az úgynevezett jojódiéta károsíthatja az egészséget. Ez az elképzelés bizonyos állatkísérletek nyomán merült fel, amelyek az elhízott patkányok kikoplaltatásának és ismételt feltáplálásának kártékony hatásaira mutattak. Az eredmények a tömegtájékoztatás figyelmét is felkeltették, majd elvezettek a közkeletű vélekedéshez, hogy a ciklikusan váltakozó fogyás és hízás „veszedelmes” - ez pedig még a próbálkozástól is visszariasztotta az embereket. Azonban még az állatkísérletek adatai sem egybecsengők. Egerek esetében például a testsúlyingadozás kimondottan meghosszabbítja az élettartamot. És ami a legfontosabb, az emberi adatok felülvizsgálatából kiderült, hogy az epekövek kialakulásának esetleges nagyobb kockázatán kívül „a ciklikus fogyás és hízás egészségkárosító hatásának bizonyítékai szórványosak, ha egyáltalán felfedezhetők”. Igazság szerint épp most jelent meg az Obesity aktuális számában - amely a legtekintélyesebb tudományos társaság hivatalos folyóirata az elhízás szakterületén - egy témába vágó kommentár Yo-yo Dieting Is Better Than Nőne (A jojódiéta is jobb, mint a semmilyen) címmel.
A legtöbb népességvizsgálat, amely az elhízás és az egészségügyi kockázatok összefüggését mérte fel, a BMI-n, vagyis a testtömegindexen alapult. (A saját BMI-értéked kiszámításának menetét lásd a 14. oldalon). A testtömegindex figyelembe veszi ugyan a magasságot, ám a testalkattal nem kalkulál. A testépítők igencsak tagbaszakadtak a magasságukhoz képest, ám zömükön egy csepp háj sincsen. Az elhízás hiteles mértékegysége tehát a testzsírszázalék, csakhogy ennek pontos meghatározása bonyolult és gyakran költséges eljárás. A testtömegindex kiszámításához ugyan elegendő egy mérleg és egy mérőszalag, ám a BMI alkalmazásával könnyen alábecsülhetjük az elhízás valódi nagyságrendjét. Az Egészségügyi Világszervezet és az Amerikai Endokrinológiai Kollégium (American College of Endocrinology, ACE) az elhízást férfiaknál 25 százalék, nőknél 35 százalék feletti testzsírszázalékban határozzák meg. A 25-ös BMI-érték esetén, amit csupán enyhe túlsúlyként határozunk meg, az egyesült államokbeli felnőttek reprezentatív mintájában a testzsírszázalékok 14 és 35 százalék között ingadoztak a férfiaknál, s 26 és 43 százalék között a nőknél. Megeshet tehát, hogy normál testsúly mellett is hájasak vagyunk. Az elhízás BMI szerinti küszöbértékéből kiindulva az 1990- es években csupán minden ötödik amerikait minősíthettük kövérnek, ám a testzsírszázalékuk alapján a valódi arány közelebb állt az 50 százalékhoz. Már a ’90-es években is minden második amerikai nem pusztán túlsúlyos, hanem elhízott volt. Kizárólag a BMI alkalmazásával az orvosok az elhízott páciensek több mint felét tévesen sorolhatják a csupán túlsúlyos vagy éppen normális testsúlyú kategóriákba, és ezzel elszalaszthatják a kedvező alkalmat a beavatkozásra. A lényeg persze nem a kategorizálás, hanem az egészségügyi következmények helytálló felbecslése. Márpedig meglepő módon úgy tűnik, hogy a BMI hívebben jelzi előre a szív- és érrendszeri megbetegedések miatti elhalálozások valószínűségét, mint a testzsírszázalék. Ez annyit jelent, hogy bármilyen formában jelentkezzen is a túlsúly - tehát legyen szó akár hájpacnikról, akár izompacsirtákról - hosszú távon károsíthatja az egészséget. A hivatásos testépítők élettartama valóban rövidebbre szabott. A halálozási arányszámuk mintegy a harmadával magasabb a népesség átlagánál - ők ugyanis átlagosan csupán 48 évet érnek meg, ám ez részben az anabolikus szteroidok szívre gyakorolt toxikus hatásának következménye is lehet.
A jeles táplálkozás-élettani szakember, Ancel Keys (akiről a hírhedett háborús K-fejadagot elnevezték) a tükörmódszert javasolta: „Ha igazán tudni szeretnéd, kövér vagy-e, csak vetkőzz le, és vedd szemügyre magad a tükörben! Ne vesződj holmi flancos laboratóriumi mérésekkel: így is látni fogod az igazságot!” Ám korántsem minden zsírszövet egyforma. Ott van az összecsippenthető, laza háj, ami ott lötyög mindenütt az ember testén, másfelől pedig a kockázatosabb zsigeri zsír, ami a hastájékon hurkásodik, beszűrődik a belső szerveidbe, és kiboltosítja a pocakod. A BMI mérése pofonegyszerű, olcsó és eredményes, ám ez a mutató nem veszi figyelembe a zsír eloszlását a testen - míg a derékbőség például hiteles mértékegysége a vastag és mélyen beágyazódó hasi zsírpárnák nagyságának. A BMI és a derékbőség egyaránt hatékonyan felhasználható a fölös testzsír halálozási kockázatának előrejelzésére, ám azonos testtömegindex-érték esetén a derékbőség növekedésével csaknem egyenes arányban nő a halálozási kockázat. Aki normál súlyú, de pocakra hízott - tehát a BMI-értéke szerint még csak a túlsúlyos kategóriába sem feltétlenül esik, mégis jó pár kiló kappanháj rakódott rá akár kétszerte nagyobb valószínűséggel halálozhat el, mint az a személy, aki a testmagasságához viszonyított súlya alapján túlsúlyosnak vagy épp elhízottnak minősül. Ez az oka annak, hogy az Egészségügyi Világszervezet, a Nemzeti Egészségügyi Intézet (National Institutes of Health), valamint az Amerikai Kardiológiai Társaság (American Heart Association) a BMI és a derékbőség mérését egyaránt javasolja. Ez különösen fontosnak bizonyulhat idősebb nők esetében, akik 25 és 65 esztendős koruk között mintegy 6 küónyi csont- és izomtömeget veszítenek el, miközben a zsigeri zsírpárnáik megnégyszereződnek. (A férfiaknál a zsigeri zsír mennyisége csak megduplázódik.) Tehát ha egy hölgy a fürdőszobai mérleg szerint egyetlen küót sem szed magára, akkor is könnyen lehet, hogy elhájasodik. S hogy mennyi az egészséges derékbőség határértéke? Az anyagcsere-problémák kockázata nőknél 80 centis haskörfogatnál kezd fokozódni, a férfiak zöménél ez az érték 94 centiméter, ám a kínaiaknál, japánoknál és általában a dél-ázsiaiaknál inkább a 90 centihez közelít. A tetemesen megemelkedett kockázat küszöbértéke 85,5 centi nőknél, 101,5 centi férfiaknál. Mihelyt aztán a haskörfogat meghaladja a 109 centimétert a férfiaknál, a halálozási arányszámuk mintegy 50 százalékkal felszökik a 20 centivel karcsúbb derekú társaikhoz képest, a 95 centis haskörfogatú hölgyek pedig 80 százalékkal magasabb halálozási kockázattal néznek szembe, mint a 70 centis derekú nádszálkisasszonyok. Az embernek elég leolvasnia a mérőszalag megfelelő számát, hogy kiszámolhassa, hány évvel csökkenhet az élettartama a derékbősége miatt. Meghökkentő módon a haskörfogat meghatározásához nem létezik egyetemesen elfogadott protokoll. Egyes irányelvek szerint a legalsó borda magasságában kell elvégezni a mérést, mások a csípőcsont felett javasolják megejteni, megint mások pedig valahol e két határvonal között, vagy a köldöknél, netán a derék legkeskenyebb pontján. Miközben az ember az egyszerűség okán ösztönösen a köldök magasságában végezné el a mérést (ez egyébként az egyszeri zsigeri zsír-mérések preferált helye), a jelek szerint a csípőcsont felső széle és a bordakosár alja közötti felezőpont a leghatékonyabb hely arra, hogy nyomon kövessük a zsigeri zsír felrakodását az idők során.
A haskörfogattal szemben a testtömegindexnek megvan az az előnye, hogy a magasságot is figyelembe veszi. A derékbőség-magasság arány alkalmazásával mondhatni két legyet ütünk egy csapásra, a határértéket pedig gyerekjáték észben tartani: A derékbőséged soha ne lépje át a testmagasságod felét! Tehát a felnőtteknél és a hat év feletti gyerekeknél az a cél, hogy 0,5 alatt tartsák a derékbőség- agasság hányadosukat. A derékbőség-testmagasság arány megbízhatóbban jelezheti előre a testzsírszázalékot és a zsigeri zsír mennyiségét, mint a testtömegindex vagy a haskörfogat egyedül. Ami pedig a kardiometabolikus kockázati tényezők (például a szívbetegségek és a cukorbetegség) szűrését illeti, a derékbőség- testmagasság arány felnőttek esetében eredményesebbnek tűnik a testtömegindexnél, a gyermekek súlyfeleslegének felmérésében pedig ugyanolyan használhatónak bizonyult. Az ideális tehát a BMI-nek és a hasi elhízás valamely mérőszámának, akár a derékbőség- testmagasság aránynak az együttes alkalmazása lehet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése