Az egyesült államokbeli élelmiszer-kínálat kalóriatartalmának az 1970-es évek óta végbement növekedése önmagában is több mint elégséges magyarázattal szolgál az egész elhízásjárványra. Szerte a világon a kalóriabevitel hasonlóan kiugró értékeit regisztrálták a fejlett országokban, s ez a tendencia nem csupán párhuzamos a lakosság derékbőségének folyamatos növekedésével, hanem vélelmezhetően annak elsődleges oka. 2000-re az Egyesült Államok az exportált élelmiszer-mennyiséget leszámítva is napi 3900 kalóriányi élelmet termelt minden egyes férfi, nő és gyermek polgára számára, vagyis csaknem kétszer annyit, amennyire az emberek zömének szüksége van.
A 20. század első felében az élelmiszer-kínálat kalóriaértéke voltaképpen még csökkent is, és csak az 1970-es években kezdett felfelé kapaszkodni a korábban sosem látott csúcsok felé. Az 1950-es évekig tartó visszaesés a nehéz testi munkát végzők megfogyatkozásának tulajdonítható. A népesség energiaszükséglete lecsökkent, ezért energiaszegényebb étrendre álltak át. Immár nem volt szükségük a többletkalóriákra. Ám ekkor az energia-egyensúly (a bevitt és leadott kalóriák egészséges aránya) egyszer csak felborult. Vajon miért váltott át a 20. század nagy részére jellemző „mozogj kevesebbet, de maradj karcsú” fázis az „egyél többet, és gyarapítsd a testsúlyod” szakaszba, ami mind a mai napig keseríti az életünket? Mi idézte elő az egyensúly felborulását?
Pillantsunk például a Twinkie-piskótára! Ha kellő időt és energiát szán rá, bármely ambiciózusabb szakács képes elkészíteni a saját konyhájában a krémmel töltött süteményt, ám ez a cukrászremek ma lépten-nyomon kapható, kevesebb mint egy dollárért. Ha minden alkalommal, amikor megfájdul a fogunk egy Twinkie-re, magunknak kellene azt megsütnünk, valószínűleg jóval ritkábban ennénk belőle. Avagy vegyük szemügyre a szerény burgonyát! Már elég régóta a krumplievők nemzetének számítunk, ám korábban főként sütőben sütve vagy főzve fogyasztottuk e zöldséget. Aki viszont készített valaha olajban sült krumplit, jól tudja, mennyi vesződséggel jár az elkészítési folyamat: az ember meghámozza és hasábokra vágja a burgonyát, majd ott állhat az olajat fröcsögő serpenyő mellett. Ám a gépesítés kétes értékű csodáinak köszönhetően a sültkrumpli-alapanyagot manapság nagyüzemi úton állítják elő, hogy a bezacskózott készterméket, amely Amerika kedvenc „zöldségféléjévé” lépett elő, —40 °C-on szállíthassák le egyenesen a gyorsétkezdék fritőzeiig vagy a szupermarketek mélyhűtő pultjaiba. Az elmúlt évtizedekben a burgonyafogyasztás emelkedése szinte kizárólag az olajban sült krumplira és a chipsre vezethető vissza.
Tanulságos párhuzammal szolgál erre a dohányipar. Mielőtt a cigarettasodró automatát feltalálták, kézzel kellett sodorni a dohányt. Egy sodrógép percenként annyi szál cigarettát tudott előállítani, mint korábban ötven munkás. A gyártás automatizálását követően a cigarettaárak lezuhantak, a termelés pedig milliárdos nagyságrendre emelkedett. A cigarettázás pedig viszonylag ritka szokásból mindig és mindenütt űzött szenvedéllyé fajult. A 20. század folyamán az egy főre jutó cigarettafogyasztás évi 54 szálról az 1964-es tiszti főorvosi jelentés közzétételének idejére 4345 szálra emelkedett. Az átlagos amerikai tehát a heti 1 cigarettától eljutott a heti 70 szálig. Ami pedig napi fél doboz.A dohány maga a tömeges forgalmazást követően sem vált erősebb függőségokozó szerré, mint volt annak előtte. Csupán egyvalami változott tehát, éspedig az, hogy immár sokkal olcsóbban és könnyebben lehetett hozzájutni a cigarettához. A sült krumpli szintén éppoly ízletes volt régen, mint manapság, ám míg hajdan az éttermekben is ritka különlegességnek számított, ma minden sarkon kelleti magát. Alighanem a benzinkút melletti büfében is megtalálod, ahol egyúttal a cigarettát és a Twinkie-t is beszerezheted. Azonban a Twinkie-t még 1930-ban hozták forgalomba, az Ore-Ida pedig az 1950-es években kezdte árusítani a mélyhűtött hasábburgonyát. Tehát a technikai újítások önmagukban nem adhatnak magyarázatot mindenre.
Az elhízás járványát kirobbantó kalóriabevitel-többlet nem is annyira a táplálékunk mennyiségében, inkább a minőségében beállt változásnak, vagyis az olcsó, magas kalóriatartalmú és gyatra minőségű készételeknek köszönhető. S ami azt ületi, a szövetségi kormány nagymértékben hozzájárult e fordulathoz. Az Egyesült Államok adófizető polgárai tudtukon kívül több milliárd dollárnyi támogatást nyújtottak a cukoriparnak, a magas fruktóztartalmú szirupot előállító kukorica-, illetve szójafeldolgozó iparnak és társaiknak, melyek a termények mintegy felét növényi olajjá, a másik felét pedig olcsó állati takarmánnyá dolgozzák fel, hogy ekként járuljanak hozzá az egydolláros menük húsalapanyagának előállításához. Mikor történt utoljára, hogy nekiültél egy tányér jóféle ciroknak? Hát erről van szó. De akkor meg miért támogatják az adófizetők közel negyedmilliárd dollárral a ciroktermelőket, ha egyszer csaknem a teljes mennyiséggel állatokat takarmányoznak? Napjainkra egy olyan árképzési rendszert építettünk fel, amely egyértelműen a cukrok, illetve az olaj-, hús- és tejipari termékek előállításának kedvez.
Az első agrártörvény-javaslatot szükségintézkedésnek szánták az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága idején a kisgazdák védelmében, ám a továbbiakat már a saját pecsenyéjüket sütögető nagy agrárcégek fogadtatták el, hogy fejőstehenükként használhassák az államot. Az Egyesült Államok és Európa agrárpolitikáját tudatosan úgy alakították, hogy csökkentsék a legrentábilisabb fő termények, például a cukorrépa, illetve az alapvető élelmiszerek, úgymint a hús, búza, tejtermékek és tojás előállításának költségeit. Hatalmas tőkeérdekeltségekről - és temérdek tőkehúsról - van itt szó. 1970-től 1994-ig példának okáért a marhahús világpiaci ára több mint 60 százalékkal csökkent. És ha az adófizetők nem édesgetnék a termelőket több milliárd dollárral évente, a magas fruktóztartalmú kukoricaszirup nagyjából 10 centtel többe kerülne a szénsavas üdítők gyártóinak. Többek között az állami támogatás az oka annak is, hogy a csirkehús olyan olcsó. Az egyik agrártörvény folyományaképpen az olcsó állati takarmánynak szánt kukoricát és a szóját oly mértékben szubvencionálták, hogy az áruk az önköltségi ár alá zuhant. Ily módon mintegy 10-10 milliárd dollár pottyant a baromfi- és sertéstenyésztők ölébe. Szó szerint disznóság, nem igaz?
Mindez változást idéz elő a táplálkozásunkban. Részben az állami támogatásnak köszönhetően a hústermékek, az édességek, a tojás, az olaj, a tejtermékek és a szénsavas üdítők egyre olcsóbbá váltak (az általános fogyasztói élelmiszerár-indexszel összevetve), miközben az elhízás járványa elharapózott, a friss gyümölcs és zöldség viszonylagos ára pedig megduplázódott. Ez segíthet megmagyarázni, miért eshetett vissza nagyjából eme időszak során azoknak az amerikaiaknak az aránya, akik naponta legalább öt adag gyümölcsöt és zöldséget elfogyasztanak, 42 százalékról 26-ra. Miért nem a zöldség- és gyümölcstermelést szubvencionáljuk inkább? Azért, mert abban nincs elég pénz.
A teljes értékű vagy minimálisan feldolgozott élelmiszereket, amüyen a babkonzerv vagy a paradicsompüré, az élelmiszer-kereskedelemben csak vevőcsalogatónak nevezik. Mivel a haszonkulcsuk igen alacsony, gyakran önköltségi áron vagy az alatt kótyavetyélik el őket „veszteségvezetőként”, hogy becsábítsák a boltba a vásárlókat, akik így talán az, értéknövelt” termékeket is megveszik - ezek közül a legnyereségesebbek (a gyártók és a forgalmazók számára egyaránt) a mesterségesen ízesített, mesterségesen színezett, és az adófizetők pénzéből adott támogatásoknak köszönhetően mesterségesen olcsó alapanyagok végletekig feldolgozott, zsíros, cukros vagy sós kutyulékai. Az élelmiszerek egy része jóval többet hoz a konyhára a többinél. A szupermarketek eladóterének egy négyzetméterére számított nyereségben mérve az édességek, például a csokiszeletek mindenkor a jövedelmezőségi lista élén állnak. Az olajban sült rágcsálnivalók, úgymint a burgonya- és kukoricachipsek szintén nagy haszonnal forgalmazhatók. A PepsiCo leányvállalataként működő Frito-Lay azzal dicsekszik, hogy míg termékei a szupermarketek eladásainak mindössze 1 százalékát teszik ki, az üzemi eredményüknek több mint 10 százaléka, a nyereségnövekedésüknek pedig akár 40 százaléka tulajdonítható nekik.
Nem meglepő, hogy az egész rendszer a szemétkaják forgalmazása felé halad. Mint említettem, a kalóriakínálat ugrásszerű növekedése nem csupán több, hanem minőségileg másmilyen élelmiszert jelentett. Megállapították, hogy az Egyesült Államokban a felnőttek zöme kalóriabevitelének több mint felét e szubvencionált élelmiszerekből fedezi, és úgy tűnik, hogy ez nemigen válik előnyünkre. Akik a legtöbb feldolgozott táplálékot fogyasztják, azok körében jelentősen magasabb a krónikus betegségek kockázati tényezőinek szintje, egyebek között magasabb a koleszterinszintjük, hajlamosabbak a gyulladásokra, és nagyobb a testsúlyuk.
Bajos dolog eldönteni, hogy inkább a cukor vagy a zsír az elhízás járványának kirobbantó oka: alkalmasint fej-fej mellett mérgezik a szervezetünket. Az állam mindkettőt lelkesen szubvencionálja, és mindkettő termelése a járvány kirobbanásának idején vett repülőrajtot. Az elhízottak arányának folyamatos emelkedését a finomított gabonatermékek keresletének tetemes növekedése mellett a hozzáadott cukrok egy főre számított fogyasztásának 20 százalékos gyarapodása, és a hozzáadott zsírok fogyasztásának 36 százalékos megugrása kísérte végig (elsősorban étolaj formájában, vélelmezhetően az olajban sült gyorsételek és feldolgozott szemétkaják jóvoltából). Napjaink amerikai étrendjében a hozzáadott cukrok és hozzáadott zsírok egyaránt a kalóriák fő forrását képezik.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése