Persze bajos egészségesen táplálkozni, amikor ilyen hatalmas evolúciós erők feszülnek jó szándékunk ellen. Bármilyen kiművelt táplálkozástudományi szakértők legyünk is, egy paprikás szalámival megrakott pizza láttán feltámad a génjeinkbe „kövön sütött” ősi örökség, és felharsan fejünkben az ellentmondást nem tűrő hang: „Habzsold be azonnal!” Aki kételkedik alapvető biológiai ösztönzéseink hatalmában, próbálja csak ki, meddig bírja lélegzetvétel vagy pislogás nélkül! Hiába határozzuk el, hogy visszatartjuk a lélegzetünket, egy-két percen belül úrrá lesz rajtunk a kényszer, hogy teleszívjuk a tüdőnket. Nem véletlen, hogy a test oxigénhiányos állapotára láttatóan a légszomj kifejezéssel utalunk. Amikor Pocak Berci ellen lépünk ringbe, a biológiával vívunk csatát, tehát a kövérség korántsem holmi erkölcsi elbukás. Nem győzöm elégszer elmondani, hogy a súlyfelesleg felszedése teljesen normális és természetes reakció a magas kalóriatartalmú, cukros-zsíros étkek abnormális és természetellenes jelenlétére életünkben. A többletkalóriák tengerét, amelyen mindnyájan evickélünk (és amelybe sokan közülünk lassan belefulladnak) az utóbbi időben kezdik a „toxikus élelmiszer-környezet” névvel illetni. E hangzatos megnevezés segít a figyelmet az egyénről a háttérben munkáló társadalmi erőkre terelni - egyebek között arra a tényre, hogy egy átlagos gyermek elméjét évente akár tízezer élelmiszerreklám is bombázhatja. Bár talán helyesebb volna kamukajareklámnak hívni őket, hiszen mint megállapították, a 95 százalékuk édességet, folyékony édességet (szénsavas üdítőt), reggeli édességet (cukrozott gabonaféléket) és gyorsételeket hirdetett.
De álljunk csak meg egy szóra! Ha a súlygyarapodás csupán természetes reakció a köröttünk mindenütt hegyekben álló olcsó és ízletes kalóriákra, akkor miért nem fúltunk még bele a hájtengerbe? Nos, bizonyos értelemben a legjobb úton haladunk efelé. Becslések szerint az amerikaiak több mint 90 százaléka „zsírfelesleggel” rendelkezik, vagyis olyan sok rajta a háj, hogy az az egészségét károsíthatja. Ez egyébként normális testsúlyú egyén esetében is előfordul (például a pocakosoknál), ám ha csak a mérleg kijelzőjén látható számokat tekintjük, akkor is megállapíthatjuk, hogy a túlsúlyosság vált a normává. A grafikonok haranggörbéjét megvizsgálva azzal szembesülünk, hogy több mint 70 százalékunk súlyproblémákkal küzd. A népesség nem egészen egyharmadát találjuk a görbe egyik végén a normál testsúlyúak között, több mint harmadát pedig a túloldalon, a súlyosan elhízottak szakaszán. Ám ha valóban az ételeinkkel van a baj, akkor miért nem kövér mindenki? - merül fel bennünk a kérdés. Csakhogy ez olyan, mintha azt firtatnánk, hogy „ha a cigaretta valóban káros, miért nem kap minden dohányos tüdőrákot?” Ezen a ponton lép be a képbe a genetikai hajlam és számos egyéb tényező, hogy egyik vagy másik oldalra bülentsék a mérleget. Az egyes emberek különböző mértékben hajlamosak a daganatos megbetegedésekre, ám ez korántsem jelenti, hogy a dohányzás nem növeli meg ugrásszerűen a személyes kockázatunkat - és ugyanez igaz az elhízásra és toxikus élelmiszer-környezetünkre is. Mindenesetre akkor járunk a legjobban, ha a dohányzás abbahagyásával és az egészségesebb étrenddel megpróbáljuk a kívánatos irányba billenteni a mérleg nyelvét.
Ha összezárjuk egy táplálkozástudományi kísérlet kéttucatnyi alanyát, és mindnyájukat ugyanolyan számú pluszkalóriával tömjük, valamennyien szednek fel magukra súlyfelesleget, csak épp egyesek jóval többet, mint mások. Az egyik kísérletben az alanyokat napi ezer kalóriával táplálták túl heti 6 napon át száz napig, s a súlygyarapodásuk ez idő alatt 4 kilótól 13 kilóig terjedt. Némelyek egyszerűen genetikailag hajlamosabbak a hízásra. A résztvevők 24 fős csoportját egyébként 12 egypetéjű ikerpárból állították össze, és mint megállapították, az egyes párok tagjainak súlygyarapodásában mintegy a harmadával kisebb különbségek mutatkoztak, mint az egymással rokonságban nem álló résztvevőknél. Egy másik kísérlet, amelynél a testedzéssel elért súlycsökkenést vizsgálták, hasonló eredményeket hozott. Tehát igen, a genetika valóban játszik bizonyos szerepet, ám ez csupán annyit jelent, hogy az egyik embernek egy kicsivel keményebben kell igyekeznie, hogy lefogyjon, mint a másiknak. Eszményi esetben a hízásra való öröklött hajlam nem vállvonogató belenyugvást szül, inkább arra ösztönöz, hogy minden erőnket beleadva megváltoztassuk sorsunkat.
Az egypetéjű ikreknek nem csupán a DNS-ük közös, de az anyaméhen is osztoznak egymással; többek között talán ez szolgál magyarázattal az anyagcseréjük bizonyos hasonlóságaira. Úgy tűnik mindenesetre, hogy a magzati túltáplálás, amit az abnormálisán nagy születési súly bizonyít, jókora valószínűséggel előrejelzi az elhízást gyermek- és felnőttkorban. Lehetséges, hogy igazából azok vagyunk, amit az anyukánk megevett? Vajon ki határozza meg szignifikánsan egy lombikbébi születési testsúlyát - a biológiai anya, aki a gyermek DNS-ét szolgáltatta, vagy a béranya, akinek méhében a magzat kifejlődött? Amikor elvégezték a megfelelő vizsgálatokat, a méh bizonyult a meghatározónak. Bármilyen hihetetlenül hangzik is, a vézna biológiai anyának az elhízott béranya által világra hozott gyermeke nagyobb valószínűséggel küzd súlyproblémákkal a későbbi életében, mint a sovány béranyától született csecsemő, bármilyen duci legyen is a biológiai mamája. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy, az anya által biztosított méhbeli környezet erőteljesebben befolyásolja a gyermek születési súlyát, mint a genetikai öröksége”. A legmeggyőzőbb adatok olyan testvérek testsúlyarányainak összehasonlításából származnak, akik ugyanattól az anyától születtek az asszony bariátriai (súlycsökkentő) műtétje előtt, illetve után. Azok a gyermekek, akiket még 50 kiló súlyfelesleget hordozó édesanyjuk hozott a világra a beavatkozás előtt, a későbbiekben született húgaikhoz és öcsikéikhez képest hajlamosabbnak mutatkoztak a gyulladásos megbetegedésekre és anyagcserezavarokra, és ami a legfontosabb, a súlyos elhízás háromszor akkora kockázatával néztek szembe (az anya súlycsökkenését megelőzően világra jött gyermekek 35 százaléka hízott el későbbi életében, míg az utóbb születetteknek mindössze 11 százaléka). A kutatók szerint ezekből az adatokból világosan kitűnik, milyen kritikus fontosságú, hogy megelőzzük, vagy legalább eredményesen kezeljük az elhízást, hiszen így megakadályozhatjuk a hajlam továbbörökítését a következő nemzedékekre.
De várjunk csak! Hiszen az anyuka DNS-e változatlan maradt a műtét után is, vagyis ugyanazokat a géneket adta tovább a gyermekeinek! Hogyan befolyásolhatta hát a terhesség alatti súlya eltérő módon az egyes gyermekei jövendő hízékonyságát? Végül csak kiókumláltuk, hogy mi lehet a magyarázat: az epigenetika.
Az epigenetika - a kifejezés szó szerint azt jelenti, genetika feletti - az információk egy „extra szintjét” rétegzi a DNS-szekvencia fölé, mely érzékeny a környezeti hatásokra, és potenciálisan továbbadható a következő nemzedéknek. Úgy vélik, ez az információátadási folyamat adhat
magyarázatot a „fejlődési programozás” jelenségére, melyet metabolikus imprintingnek is nevezünk, s amely már a méhben is zajlik, bevésve a magzatba az anya, sőt a nagyanya anyagcsere-mintázatát. Mivel a lánycsecsemő petefészkében már a születés előtt kialakul az összes petesejt, az édesanya terhesség alatti testsúlya potenciálisan az unokája hízékonyságára is kihathat. Bárhogy is, képzelheted, micsoda ördögi körbe zárhatja e jelenség az egymásra következő nemzedékeket, amelyben az elhízás átka sokadíziglen üt vissza.
S hogy tehetünk-e valamit a folyamat ellen? Nos, a kulcs ez esetben is a megelőzés lehet. Látván az anya terhesség alatti súlyának epigenetikus hatását, egy gyermekgyógyászati szimpózium résztvevői arra a megállapításra jutottak, hogy a terhesség megtervezése, beleértve az anya testsúlyának és anyagcsere működésének előzetes optimalizálását, biztonságos eszközt ad a kezünkbe, hogy a gyermekkori elhízás kezelése helyett végre hozzáláthassunk a megelőzéséhez. Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni, ám a túlsúlyos leendő kismamák vigaszt meríthetnek a tényből, hogy az említett kísérletben részt vevő anyukák, akiknek gyermekei az elhízás háromszor kisebb kockázatával indultak az életben, átlagosan még mindig ducik voltak - hiszen ez azt sugallja, hogy a tetemes
súlycsökkenés akkor is sokat segíthet, ha az ember nem képes a normál testsúlyára lefogyni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése