Csaknem egy évszázaddal ezelőtt ekként foglalták össze az elhízás hagyományos orvosi szemléletét: „Valamennyi kövér ember hasonlít egymásra egy alapvető tekintetben - egyszerűen túleszik magukat.” Noha e kijelentés szorosan véve igaz lehet, nem az elfogyasztott étel mennyiségére, hanem a kalóriatartalmára kell vonatkoztatnunk. Primitív ösztönünk, hogy dugig tömjük a hasunkat, igencsak szelektív. A legtöbbünket például nem a fejes saláta csábítja a falánkság bűnébe - természetes, velünk született hajlamaink inkább az édes, keményítőben és zsírban gazdag ételek felé vonzanak minket, hiszen ezekben koncentráltabban találhatók meg a kalóriák. Gondoljunk csak a vadászat és gyűjtögetés hatékonyságára! Eleinknek hajdan keményen meg kellett dolgozniuk az élelmükért. A történelem előtti korokban nem lett volna értelme, ha reggeltől estig olyan élelemfajták összegyűjtésével vesződünk, melyek átlagosan nem szolgáltatnak elég kalóriát aznapra. Akkor már jobban jártunk volna, ha ki sem dugjuk az orrunkat a barlangból. így hát olyan táplálékok után kezdtünk sóvárogni, amelyek úgymond „megérték a pénzüket” kalória tekintetében.
Ha őseink egy óra alatt fél kiló élelmet tudtak begyűjteni 250 kalória értékben, 10 órát is igénybe vett, hogy szert tegyenek a napi kalóriaszükségletükre. Ám ha az élelmes barlanglakó fél kilónként 500 kalóriát tartalmazó táplálékhoz jutott, 5 óra alatt letudhatta a gyűjtögetést, hogy további 5 órát a barlangfestmények pingálásának szenteljen. Tehát az élelemszerzés annál eredményesebbnek minősült, minél nagyobb volt a táplálék energiasűrűsége, vagyis adott mennyiségenkénti energiatartalma. Mi, emberek ekként megtanultuk, hogy éles szemmel tegyünk különbséget az élelmiszerfajták között a kalóriasűrűségük alapján, és ösztönösen is a nehezebb ételeket kívánjuk. Ha szemügyre vesszük a négy-ötéves gyermekek gyümölcs- és zöldségpreferenciáit, azt látjuk, hogy jellemzően a nagyobb kalóriasűrűségű élelmet választják. Inkább banánt kérnek, mint erdei gyümölcsöket, és a répát előnyben részesítik az uborkával szemben. De vajon csak a magasabb cukortartalmú ételeket szemelik ki? Nem, hiszen szívesebben esznek krumplit, mint barackot, és inkább választják a zöldbabot, mint a sárgadinnyét, ahogyan a majmok is az avokádót részesítik előnyben a banánnal szemben. Úgy tűnik, ösztönösen igyekszünk maximalizálni minden falatnyi eleségünk kalóriatartalmát.
A gyermekkísérleteket végző kutatók csak a tiszta gyümölcsöket és zöldségeket vizsgálták, így hát az egyes táplálékok természetes módon fél kilónként kevesebb mint 500 kalóriát tartalmaztak - a banán állt az élen a maga 400 kalóriájával. Amikor az ember e küszöbérték fölé megy, egy érdekes jelenség figyelhető meg: Elveszítjük abbéli képességünket, hogy megítéljük, mely táplálékoknak a legnagyobb a kalóriasűrűségük. A kalóriatartalmak természetes skáláján félelmetes tehetséggel tudjuk elvégezni az árnyalatnyi megkülönböztetéseket, ám mihelyt betörünk a csokoládé, sajt és szalonna birodalmába, kezdünk vakká válni a különbségekre. Ami nem csoda, hiszen ezek az élelmiszerek ismeretlenek voltak a történelem előtti emberi agy számára. íme, az aberrált viselkedés magyarázata egy evolúciós bakival - így menetelnek a frissiben kikelt teknősbékaporontyok a rossz irányba a mesterséges fény felé a hold helyett, hogy soha ne érjék el az óceánt, és természetes ellenség híján ezért nem fejlődött ki a dodók félelemreakciója - márpedig mindnyájan jól tudjuk, hogy végezték szegény dodók.
Az élelmiszeripar kihasználja velünk született biológiai gyengénket, amikor gyakorlatilag puszta kalóriákká csupaszítja le az élelmiszereinket - közönséges cukorrá, olajjá (ami jószerivel tiszta zsír), és fehér lisztté (ami viszont túlnyomórészt finomított keményítő). Először is eltávolítják a terményből a rostanyagot, ugyanis ennek gyakorlatilag nincs kalóriatartalma. Mire a barna rizsből fehér lesz, a hántolás során rosttartalmának mintegy kétharmadát veszíti el. A fehér lisztben is 75 százalékkal kevesebb rost található, mint a teljes kiőrlésűben. Ha pedig a gabonaféléket arra használjuk, hogy a háziállatainkat felhizlaljuk (s tejtermékre, húsra és tojásra tegyünk szert belőlük), a rostanyaguk 100 százaléka elvész számunkra. Ami marad, az egyszerűen KAKA, hogy egyik kedvenc dietetikusom, Jeff Novick betűszavával éljek, vagyis kemikáliákkal aktivált kalóriabomba.
A kalóriákat ugyanazokkal az eljárásokkal sűrítik élelmiszereinkbe, amelyekkel a növényekből nyerik ki a függőséget okozó ópiátokat, vagy a kokaint: koncentrálják, kikristályosítják, desztillálják és kivonják őket. A jelek szerint ráadásul a késztermékek is ugyanazokat a jutalmazó idegpályákat aktiválják az agyban. Ha MRI- készülékkel vizsgáljuk egy „ételfüggő” személy agyát, és felmutatjuk neki egy csokis tejturmix képét, ugyanazoknak a területeknek stimulálódik a működése, mint amikor a kokainfüggőnek crackszívásról mutatunk felvételeket, vagy az alkoholista orrát megcsapja a whiskey illata.
Ám az ételfüggőség helytelen elnevezés. Az emberek ritkán szenvednek kontrollálhatatlan táplálkozási zavarokban. Aligha fordul elő, hogy valaki rabjává válik, teszem azt, a nyers káposztának. Azonban a tejturmixokat telenyomják cukorral és zsírral - márpedig agyunk mindkettőt a kívánatos kalóriasűrűség hordozójaként észleli. Amikor az embereket megkérik, hogy sorolják fel, mely ételeket képesek annyira megkívánni, hogy a nyáluk is elcsöppen utánuk, a legtöbben a KAKA-kategóriába eső táplálékokat nevezik meg - vagyis a nagymértékben feldolgozott élelmiszereket, például a fánkot, továbbá a sajt- és húsféleségeket. S hogy mely élelmiszerekhez kapcsolódnak legkevésbé a problémás étkezési szokások? Nos, a gyümölcsökhöz és zöldségekhez. A csekély kalóriasűrűségnek köszönhető, hogy az ember nem kel fel az éjszaka kellős közepén, és habzsol be egy nagy tál brokkolit. Az állatok sem hájasodnak el, ha a számukra természetes élelmet fogyaszthatják. Közzétettek ugyan egy megbízható forrásból származó jelentést arról, hogy szabadon élő főemlősök elhíztak, ám ez esetben egy babuincsapatról volt szó, amely a jelek szerint rájárt a konyhai hulladékra egy turistaszállás mellett. A „szemétből potyázó” állatok 50 százalékkal többet nyomtak természetes táplálékukon élő társaiknál. Sajnálatos módon mi, emberek is könnyen ugyanerre a sorsra juthatunk, és kórosan elhízhatunk a felfalt temérdek hulladéktól. Mielőtt áttértünk volna a vadászó életmódra, őseink évmilliókon át javarészt leveleken, gyökereken, hajtásokon, gyümölcsökön és magvakon fejlődtek. Ironikus módon még a teremtéselmélet hívei is egyetértenek abban, hogy fajunk növényevőként kezdte pályáját az Édenkertben. Sokat segíthetne hát, ha visszatérnénk az alapokhoz, és elfogadnánk, hogy a KAKÁ-nak a csatornában a helye!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése